A szerző közgazdász

A magyar gazdaság szervezetébe az ezredforduló híres/hírhedt kétéves költségvetése, az azt beterjesztő kormány és a politikusokat ebben támogató, nekik szakmai alapokat adó kormányközeli közgazdászok csempészték be a kórokozót. Felelősségüket az sem csökkenti, hogy a 2002-ben hatalomra jutott balliberális kormány se tudott hosszú ideig kitörni ebből a bűvkörből. Bár a "független" jegybank vezetése - amelyben Csermely Ágnes is benne volt - egyetlen alkalmat se mulasztott el 2002 után, hogy kritizálja a regnáló szociálliberális kormányzat által folytatott gazdaságpolitikát, a kórokozóról egy szót sem ejtett. Nehezen is tehették volna, hiszen részben a személyükben tisztelhetjük a kétéves költségvetés csodadoktorait.

"... a 2001 és 2003 közötti időszakban, amikor Európában recesszió volt, és ezért a környező országok növekedése is lelassult, nálunk erős költségvetési ösztönzők gyorsították fel a belföldi keresletet" - írja a szerző. A konjunktúra beindulása után - láss csodát - az erős költségvetési ösztönzőkkel életre hívott (felerősített) gazdasági szereplők sokasága nem tudott a szomszédokéhoz hasonló mértékben reagálni a pozitív fordulatra. Közben a fiskális ösztönzők ereje is kifulladt a költségvetési szigorítások hatására, amelyek a - nem utolsósorban miattuk is - felerősödő államháztartási hiány következtében váltak szükségszerűvé. A szigorításoknak óhatatlanul növekedéslassító hatásuk van, de ez önmagában nem magyarázhatja reálgazdaságunk egy részének a szomszédokétól elmaradó reakcióképességét. Vajon melyik ez a rész? Pont az, amelyet az ezredfordulót követően erős költségvetési ösztönzőkkel támasztottunk fel a nemzetközi dekonjunktúra ellenére. Vagyis a beavatkozás egy szervetlen gazdasági folyamatot indított el. Szervetlent, mert nem valós és tartós piaci igényekre indult be a növekedés, hanem állami akaratra, a költségvetési juttatásokkal felhizlalt, mesterséges keresletre reagálva. Amint kifulladt a központi apanázs életben tartotta igény, egy csapásra kiderült, hogy a valós, saját forrásokkal alátámasztott piaci kereslet messze alatta marad a mesterségesen felpumpált piaci igényeknek. Olyan kapacitások épültek ki, amelyek nem tudnak bekapcsolódni a közben ismét fellendülő nemzetközi gazdaság véráramába.

A kiváló diagnózis nem segíthet minket a gyógyulásban, ha a kórokozót nem ismerjük fel és nem védekezünk ellene, hogy legalább újra ne tudjon fertőzni. A kórokozó meg nem más, mint az állam túlterjeszkedése. Ez alatt nem pusztán azt értem, hogy mennyit központosít a büdzsé a GDP-ből, hogy mekkora az állami újraelosztás nagysága. Erről a számok önmagukban is beszélnek. A túlterjeszkedés alatt most arra is gondolok, hogy meddig és milyen mértékben avatkozhat be az állam a reálgazdaság folyamataiba. Annyira semmiképpen sem, mint ahogy ezt az ezredfordulót követően tette. Láthatjuk, hogy mindez nem csupán a költségvetési egyensúly felborulásához vezetett. Nem csupán növelte az ország eladósodottságának mértékét, hanem ott is károkat okozott, ahol használni akart, a reálgazdaság általa kiválasztott és megtámogatott szektoraiban. Hiszen a gazdaságnak éppen azok a szereplői kerültek most bajba, akik a kiválasztottak voltak.

Az ezredforduló kormányzati gazdaságpolitikája Münchhausen báró szerepében tetszelegve a saját hajánál fogva akarta kiemelni a magyar gazdaságot a nemzetközi dekonjunktúrából. Egy nem nekünk írt tankönyv kottájából próbáltak muzsikálni. Ezt a kottát egy nagy, mondhatni földrésznyi belső piaccal rendelkező ország egyetemi tankönyveiben írták le, de belső használatra.

Nálunk pusztán a lakásépítés piacának mesterséges felpörgetése is megtakarítóból nettó adóssá tette a lakosságot - a szociális igazságtalanságokról nem is szólva. Ez - és a támogatási rendszer miatt is felpörgő költségvetési hiány hitelelszívó hatása - a vállalatok piacáról vonta ki a forrásokat. Vagyis hosszabb távon éppen az a beavatkozás fékezi le a konjunktúrát a források elszipkázásával, amellyel azt be akarták indítani. A mesterségesen felpörgetett építési piac bizonytalan lábakon álló vállalkozások ezreit csábította erre a tiszavirág-életűnek bizonyult konjunktúrára. Ezek most az újból felduzzadó vállalati körbetartozásoknak egyszerre az okozói és a kárvallottjai is.

A jó diagnózis mellett a felismert kórokozó arra figyelmeztet bennünket, hogy nem lehet a politikának korlátlanul beavatkoznia a piacok szigorú belső logikát mutató rendszerébe. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a piacok túlterjeszkednek egy adott ország határán. Egy téves, mi több, akarnok politika évekre visszavetheti a gazdaság szerves fejlődését. Természetesen eszem ágában sincs tagadni az állam szerepét a gazdaságpolitika alakításában, szabályozásában. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy ez csak akkor lehet sikeres, ha a politika tisztában van a maga korlátaival. Kiváltképp egy olyan nemzetgazdaság esetében, amely ezer szállal kötődik a világgazdasághoz, és függ attól. Ennek a történetnek nemcsak azok számára kell tanulságul szolgálnia, akik - ha jóhiszeműen is, de - megfertőzték a gazdaságot, hanem azok számára is, akik nem kezdték el időben a gyógyítást.