Az újságolvasó magyar bármikor felmondja fejből: nyolc áldozat; Horváth Szilárd alsógatyában élő egyenesben kijön az erdőből; Farkas Róbert, aki azóta sincs meg; három évvel és hét hónappal az eset után Hajdút és Kaisert elítélik; nem sokkal később világháborús relikviákat kereső emberek vizelés közben fegyvereket találnak a tarjáni erdőben; letartóztatják W. Róbertet és N. Lászlót, a veszprémi postásgyilkosokat, akikről azt ugyan még nem tudni, hogy volt-e közük a móri rablógyilkossághoz, de az biztos, hogy több közük volt, mint az elítélt Kaiser-Hajdú párosnak.

A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás legjobb erői dolgoznak az ügyön öt éve, eddig nagyjából egymilliárd forintba került a nyomozás (abból hány lélegeztetőgépet lehet venni?), és eredmény nagyjából annyi, hogy… ööö. Mennyi is? Vagy micsoda? Snitt. Van ebben az országban ez a morális válságnak nevezett izé, Sólyom elnök vezette be a fogalmat emlékeim szerint, nem könnyű kibontani, pontosan mire is gondolt, nyilván valami olyasmire, hogy a politikusok egyre felháborítóbb ökörségeket beszélnek, és terelik az országot a bozótba bele.

Ezt a morális izét inkább hajlamos vagyok szubjektív izéként értelmezni, és tapasztalni, persze, szóval nekem a morális válságot nem Gyurcsány (vagy Orbán) okozta, ő(k) csupán gázol(nak) benne szügyig, kavarja (-ják), de az igazi morális válságot maguk a polgárok okozzák maguknak, például, amikor az egyik polgárnak elromlik az autója, és elviszi a szervizbe, hogy megjavítsák, ott a másik, autószereléssel foglalkozó polgár nem javítja meg, és nem azért, mert szemét vagy mert lusta, hanem egyszerűen nem ért hozzá, tehát sumákol, falból birizgál valamit, az autós polgár meg agyérgörcsközelbe kerül, amikor két nap múlva az autója ugyanazokat a hibajelenségeket produkálja, mint a szervizelés előtt.

Vagy szobafestéssel foglalkozó polgárt hív a polgár, és a szobafestéssel foglalkozó polgár két héttel a megbeszélt időpont után telefonál, hogy akkor másnap jönne, reggel hét helyett délre ér oda, nem azt a festéket hozza és nem azt az ecsetet, és csíkos lesz, meg megfolyik. Vagy vendéglőbe tér be a polgár, marhapörköltre, és valami olajon fonnyasztott hulladékhúst kap savanyú vörösborral lelocsolva, és a pincér polgár cinikus mosollyal számláz. És persze, hogy egészen didaktikusra váltsunk: a pincér polgár egyébként autós polgár, az autószerelő polgár szeretne festetni időnként, a szobafestő polgár pedig marhapörköltözni vágyna.

No meg ott van az újságíró polgár is, aki nem különb, épp arról szól ez a morális körmagyar, hogy senki sem különb, illetve a különbek tábora statisztikailag nem jelentős. Ebben a morális mocsárban a rendőrség már évtizedek óta benne van, a diktatúra idióta ökle (az újságíró polgár újabb képzavarral ássa alá a szakma tekintélyét) szerepből nehéz is lett volna a társadalmi megbecsülés legmagasabb polcaira kapaszkodni, nem is sikerült, és ugye minden magyar polgár alapélménye a rendőrségről az út melletti sunyizás, hogy akkor hogy is intézhetnénk el, biztos úr, meg a fél gramm fűért bekasztlizott gimnazisták, a hatóság képébe röhögő másfél mázsás drogdílerek, a börtönbüntetése alatt saját presszójában kávézgató gyilkos, a robbanós merdzsók népe meg ilyenek.

A bíróságok valami csoda vagy tévedés folytán egy kicsit kimaradtak ebből a körmagyarból. Vagy legalábbis: nem mindenki számára volt látható, hogy benne vannak. Ez a helyzet alaposan megváltozott Mórral. A bírósági vezetők maszatolása és magyarázkodása a morálisválságos politikusok legszebb kampánypénzügyi nyilatkozatait idézte. Különösen az a mondat sikerült, amelyben azzal próbálta magyarázni a főbíró a nyilvánvaló súlyos tévedést Kaiserék ügyében, miszerint a bíróságok hozott anyagból dolgoznak. Aha. Így már érthető a 97 százalékos váderedményesség.

A bíróság nem azt dönti el, hogy a vádlott bűnös-e vagy sem, hanem azt, hogy mennyit kapjon. Amíg szerencsétlen, falusi cigányemberek voltak ennek az igen aggodalmasan működő rendszernek az áldozatai (Pusoma Dénes, a két Burka meg a többiek, akik valószínűleg száz számra ülnek ma is), addig senkit sem érdekelt a dolog.

Mór azért lett a magyar igazságszolgáltatás Mohácsa (az üres pátosz szintén a morálisan kihívásokkal küzdő újságíró polgár kedvelt eszköze), mert a rendőrségében eddig sem túlságosan bízó polgár ezek után tényleg azt gondolhatja, hogy ha holnap bezörget az ajtaján egy hanggránáttal és pár köbméter könnygázzal egy kommandós szakasz, és letartóztatják Napóleon meggyilkolásáért és a svájci koronaékszerek ellopásáért, akkor nagyjából semmi esélye sincs arra, hogy elkerülje az életfogytot. Kaiser és Hajdú nem tűnnek Al Capone szintű bűnözőzseniknek, és akkor nagyon finoman fogalmaztunk.

Sokkal inkább tűnnek roppant egyszerű, ám annál erőszakosabb figuráknak, akiknek nem biztos, hogy sikerülne pozitívra kihozni egy IQ-tesztet. És az újabb gyanúsítottpárosról (egy bolti eladó és egy szobafestő) is nehéz feltételezni, hogy James Bond-filmekből ellesett szuperszofisztikált technikákkal próbálta volna eltüntetni a nyomokat. (Kiderült, hogy a fegyvereket csak úgy szétszórták az erdőben, és még gyorshajtásért is megállították őket, amikor hazafelé tartottak a gyilkolászásból. Ha ők gyilkolásztak, persze.)

Szóval ez az egész bűnügy nem tűnik olyan nagyon rejtélyes, nagyon megoldhatatlan, nagyon bonyolult történetnek, mégis meghaladta a magyar igazságszolgáltatás és bűnüldözés technikai, szellemi és morális képességeit. Ha egy ilyen horderejű ügyben, ekkora erőfeszítéssel ennyire voltunk képesek, akkor tényleg kevés remény maradt. Abban semmi esetre se bízzunk, hogy valaha megtalálják a szomszéd egy hete ellopott Passatját, és ha házunk előtt golyóálló mellényes, álarcos rendőröket látunk kiszállni egy mikrobuszból, akkor feküdjünk a padlóra hát mögött összekulcsolt kézzel, de előbb hívjunk föl egy ismerőst, hogy küldjön nagyobb tétel vízhajtót világháborúsrelikvia-gyűjtő klubok címére.