Gömöri Endre a második világháború után kezdte újságírói pályáját. Első cikkét 1945-ben Churchill "detronizálásáról" írta, az anyagot Boldizsár Iván, az Új Magyarország főszerkesztője közölte. 1946-ban Boldizsár ajánlására a Jövendő című hetilaphoz került, ahol nyelvismerete és érdeklődése folytán külpolitikai szakterületen dolgozott. A Jövendőtől 1948-ban Haraszti Sándor hívására a Szabadság külpolitikai rovatához igazolt, majd 1949-ben már a Szabad Népnél, az ország legnagyobb napilapjánál találjuk, ahol a "megüresedett" külpolitikai rovatvezetői posztot vehette át. Nem sokáig. Az ENSZ párizsi közgyűléséről tudósított, amikor egy ártatlannak tetsző nyilatkozat miatt szigorú pártmegrovást kapott, utolsó figyelmeztetéssel. Ettől kezdve egészen 1956 nyaráig, a Rákosi-rendszer bukásáig nem utazhatott külföldre.

Ezek után a Szabad Népnél természetesen nem maradhatott. Egy évig munkanélküliként fordításból élt, majd váratlanul felkérték, szervezze meg a Magyar Rádió külpolitikai rovatát. A Sztálin halála után bekövetkezett erjedésben a rádió kulcsfontosságú lett, a belpolitikai harc egyik gócpontja. Gömöri Nagy Imre politikai táborához csatlakozva részt vett a Sztálin utáni idők politikai harcaiban. A forradalom utolsó napjaiban a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőbizottságának tagjává választották, november 4-re virradó éjszaka a New York Times tudósítójának a forradalmi kormány miniszterelnökének beszédét fordította.

A börtönbüntetést elkerülte, de négy évig nem kapott újságírói állást, a rádióba évekig nem tehette be a lábát. Az írástól nem tiltották el, de évekig csak betűjelzéssel publikálhatott, Pethő Tibor jóvoltából főként a Magyar Nemzetben.

1960-tól újra saját nevén jelenhettek meg írásai. Négy éven át a Figyelő nemzetközi anyagait gondozta, majd 1964-től rovatvezetőként az akkor induló külpolitikai hetilap, a Magyarország meghatározó munkatársa lett. Később, 1989-től a Figyelő rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettes volt.  A rendszerváltáskor az újságíró-társadalom nevében ő helyezhetett el koszorút Nagy Imre újratemetésén. Bekerült a MÚOSZ elnökségébe, 1992-ben a szövetség tiszteletbeli elnökévé választották.

Rendszeresen közölt publicisztikákat a Figyelőben és a Népszabadságban, olvasóit lenyűgözte tájékozottságával, elemző- és íráskészségével. A közönség érdeklődését cikkei mellett számos könyvvel is megpróbálta kielégíteni: Kína a 10 000 mérföldes úton (1950); Irán (1954); Irán: egy amerikai modell bukása (1979); Rejtett szolgálat. Fejezetek a CIA történetéből (1979); A sas és a sárkány: Washington - Peking, 1844-1982 (1983); Az igazi Trebitsch (1985); A "vezércsel". Franco és Hitler: a hintapolitika iskolája, 1989); A cár vakaródzik: világtörténelem hónapról hónapra 1994-1998 (1999).

Gömöri Endre 1991-ben kapta meg a Pulitzer-emlékdíjat, majd 1997 októberében a Köztársasági Elnöki Arany Emlékérmet vehette át Göncz Árpád államfőtől.

A "sajtószabadság képviseletéért" 2000-ben Emmanuele Gazzo-díjjal tüntette ki az Európai Újságíró Szövetség.

A Hemingway Alapítvány Pethő Sándor-díját 2001-ben kapta meg, majd két évvel később az elsők között vehette át a Prima Primissima elismerést.

A magyar újságírás egyik legnagyobb alakjának nevezte a miniszterelnök Gömörit a részvétnyilvánító levelében. "Az újságíróknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, akik nem  egyszerűen követték a politikát, hanem benne éltek" - fogalmazott  Gyurcsány Ferenc.

- "Ez a tehetség, stílus és tudás az, amiért újságírók és olvasók  egyformán tisztelték, szerették őt és az írásait" - írta a miniszterelnök, aki szerint Gömöri Endre "magyarként is világpolgár volt, aki nemcsak megismerni akarta a világot, hanem megérteni is."

(MTI)