A grafikonok, táblázatok, számoszlopok látványa még akkor is riasztó, ha a következő választás messze van, hiszen a trendek nemcsak elvont ábrák formájában, hanem a valóságban, kézzelfoghatóan is „ütköznek” a politikusokkal. Nem elég, hogy az önkormányzati választások következményeként sok ezer szocialista és szabad demokrata vesztette el jól fizető posztját, s vele befolyását, pártjuk népszerűtlenségével napról napra kénytelenek a legtriviálisabb módon találkozni. Kénytelenek továbbá lenyelni a változások okozta „békákat” is, hiszen a különböző pályákon futó intézkedések specialitása, hogy különösebb előnnyel, kedvezménnyel momentán szinte egyetlen társadalmi csoport számára sem kedveznek. Őket a beindított reformok „finomhangolása” sem vigasztalja, egyrészt mert a meglehetős tájékozatlanság párosul a rémhírekkel, melyek lávaszerűen öntik el a kisközösségeket, másrészt maguk is úgy érzik, hogy a korrekció sokszor szintén nem más, mint rögtönzés – nem a koncepciók, hanem lobbik harcának eredménye.

Azzal, hogy a miniszterelnök elfoglalta ugyan a szocialisták elnöki székét, de kénytelen volt föladni párton belüli reformelképzeléseit, s nem volt ereje lazítani a status quón sem, hátországa folyamatosan erodálódik. Azok a hívei, akik a régi, úgymond alvadt struktúrák megbontásának az esélyét látták benne, csalódtak, azok pedig, akik úgy gondolták, hogy kevesebb vérveszteséggel bekkelhetik ki a változások okozta sokkot – szintén. Az MSZP korifeusai persze – már csak Orbán Viktor tevékenységének köszönhetően is – jól tudják, hogy hátuk mögött a Volga, azaz nincs más út, csak az előre, a változások szükségességét sem vitatják, iramát és módszereit, a kormányzás minőségét illetően azonban már bőven vannak kétségeik. Ezeknek csak töredéke téma nyílt plénumon, ismét hangosak azonban a folyosói szegletek, megkezdődtek a helyezkedések, a sértődöttek – vannak elegen – Gyurcsánnyal szembeni korábbi averziói új életre kelnek, s az a morális karantén, amelybe a Fidesz zárja a miniszterelnököt, ilyen értelemben befolyásolja az MSZP belső magját is.   

Nem változtat ezen a makromutatók javulása, sőt az sem, hogy a reformok generálta hatások a valóságban egyelőre nem olyan drámaiak, mint amilyen drasztikusnak azt az emberek érzik.

Ilyen körülmények között, bármennyire is szeretné szoros küzdelemben megválasztott elnöke, az SZDSZ sem nyithat merőben új korszakot. Valószínűleg vetélytársa is látta ezt, ezért fogadta el a számára felkínált minisztériumot, melynek élén erősíthet politikusi karakterén, de nehezen állhat valamifajta belső lázadás élére. Bár a szabad demokraták berkeiben néhányan gondolhatják úgy, hogy egy új liberális alakzat jobban kifejezné szándékaikat, mint a szocialista házasságokban amortizálódó mostani párt – az ingatag egyensúly fenntartása jelenleg az egyedüli józan magatartás, hiszen ahogy a szocialistáknál, úgy náluk fokozottan igaz: hátuk mögött a Volga. Talán csak Demszky Gábort nem lehet lebeszélni arról, hogy saját érdemeként könyvelje el tavaszi győzelmét, de az önkormányzati választásokon vereséget szenvedő kollégái a megmondhatói annak, mire mentek a baloldal szavazatai nélkül. A „ha ma lennének a parlamenti választások” kezdetű közvélemény-kutatói rigmus könnyen szíthat elhamarkodott válaszokat ezen az oldalon is, különösen azzal a kissé leegyszerűsített, de több szempontból igaz minősítéssel párosulva, hogy a párt elvesztette önálló arculatát – egy részével a kormányfő operál, más hagyományos liberális értékeknek pedig az SZDSZ mutatott hátat. Vissza kell találni ezekhez minden áron, akár a szakítás árán is – véli az egyik tábor. A régieket tiszteletben tartva újakat kell felmutatni – így a másik. Ez utóbbi nézet szerint lehet ugyan ujjat húzni a koalíciós társsal, de kardot rántani ellene nem kifizetődő, sőt egyenlő a politikai öngyilkossággal. Az identitásért vívott csaták a klasszikus értékek mentén kétségkívül visszahódítanának néhány régi szavazót, a megrögzött antikommunistákat viszont aligha, ezért kemény mondatok elhangozhatnak, kemény tettektől viszont ódzkodni kell – zsarolás helyett meg kell értetni a szocialistákkal, hogy 1. egymásra vannak utalva, 2. néhány kérdés eldöntésében mutatkozzék meg az SZDSZ akarata, 3. a szabad demokraták lenullázása, kiűzésük a politikai felsőházból katasztrofális eredménnyel járhat az MSZP számára is.

Egy erős és higgadt MSZP simán elfogadná ezeket a tételeket, a minden hirtelen mozdulatra összerezzenő frakcióban azonban könnyen visszhangot verhet elnökhelyettesük korábbi verziója, amelyet egy zárt tanácskozáson vetett föl, de mint minden, ez is nyilvánosságra került. Szekeres Imre sejtelmesen arra célzott, hogy egy voksait vesztő SZDSZ-t adott esetben ki lehet váltani egy izmosodó MDF-fel. Érdekes módon e kitétel lebegtetésével nem csupán a szocialisták szeretnék kordában tartani a szabad demokratákat, hanem a Fidesz is fölvette a fonalat – politikusaik gyakorta hangoztatják, hogy az MDF már most sem más, mint az MSZP előretolt hadállása.

Ideje volna azonban ráébredni arra, hogy a Magyar Demokrata Fórum belátható időn belül nem vállal közös kormányzást a szocialistákkal. Dávid Ibolya éppen a „normális Magyarország” kritériumait hirdetve tette megismételhetetlenné 2006-os politikáját – a verítékkel kivívott integritást csak egy irányban adhatja fel, ha feladja: jobb felé. És egyetlen esetben maradhat pártja a mérleg nyelve – ha nincs mérleg, mert a Fidesz túlnyeri magát.  Az pedig hiú remény, hogy a legnagyobb ellenzéki párt nélkül, a nemzeti tőke támogatásával az MDF kormányra kerülhet. Arra van talán némi esélye, hogy 2010-ig tovább erősödve a Fideszen belül indukálhat változást, helyzetbe hozván a legnagyobb ellenzéki párt „másként gondolkodóit”. A sokaknak kedves forgatókönyv, Orbán elmozdítása azonban így is inkább vágy, mint realitás. A Fidesz elnöke akkor és úgy fog távozni (ha fog), hogy fogalmunk sem lesz arról – jön-e, vagy megy. És ez, ha bekövetkezik, komoly leckét ad majd az egész konzervatív tábornak, beleértve Dávid Ibolyát és az MDF-et is.

Persze a jelenlegi helyzetből kiindulva a jövőre politikai tájképet festeni lehetetlen. Gyurcsány nem hihet abban, hogy pusztán a diabolizált Orbán segítségével felszínen maradhat, de Orbán sem gondolhatja úgy, hogy a diabolizált Gyurcsány egymaga emelheti őt vissza a hatalomba. Ha a sok botlás, ügyetlenség, túlkapás ellenére a bevezetett intézkedések zöme beválik, hasznuk kézzel fogható lesz, és az uniós pénzek is megérkeznek, előállhat egy 2006-hoz hasonló képlet, amitől a Fideszben tartanak néhányan. Ha pedig az akár indokolt, akár gerjesztett rettegés elmúlik a jobboldallal szemben, temethetik a baloldalt – a szocialisták emiatt nyugtalanok.

És ezért fog még hosszan szólni a farkasok dala, amelynek oly jó volna véget vetni, de mindhiába, hiszen ma már mindenki a saját félelmeit leplezi, de legalábbis csillapítja vele.