Valami nem stimmel a New York-i Filharmonikusokkal, ez a május 4-i hangverseny legfőbb tanulsága. Az 1842-ben alapított zenekar persze méltó a hírnevéhez, ilyen szimfonikus hangzással még a Művészetek Palotájának köszönhető nagyzenekari dömpingben sem találkozni sűrűn. A tizenhat első hegedű fölött a tizenhat vonó pontosan ugyanabban a ritmusban mozog, talán még a hegedűk dőlésszöge is központilag szabályozott. Minden a legapróbb részletig hihetetlen profizmussal van kidolgozva és felépítve, a cég tökéletesen működik: a hangzás varázslatos, a zenekari tagok technikai felkészültsége lenyűgöző, az inkább sztárkarmesterként semmint elmélyült művészként ismert Lorin Maazel és a zenekar viszonya példaértékű. És mégis, valami nincs rendben: mintha éppen a lényeg sikkadna el.

Beethoven 3. Leonóra-nyitányában (op. 72b.) elbűvölő volt a vonóshangzás homogenitása, Maazel vezénylési stílusának könnyedsége, a rézfúvósok ereje, de a sötétségből a fénybe eljutó dramaturgia átéléséhez már nem kaptuk meg a segítséget. Persze ez még csak az étvágygerjesztő, a szimfonikus koncertek kissé poros hagyományának megfelelő nyitány-versenymű-szimfónia menü első fogása, amit Brahms csellóra és hegedűre írt a-moll kettősversenye (op. 102.) követett. A két szólista a zenekar két vonós szólamvezetője, Glenn Dicterow (hegedű) és Carter Brey (cselló) volt. Mindketten nagyszerű hangszeres előadók és hibátlanul játszanak, de nem véletlen, hogy szólistaként egyikük sem ismert igazán. Már az első tételt kezdő szólópárbeszéd folyamán feltűnt, hogy önnön jelentőségüket a mértéktelenül alkalmazott vibratóval kísérelték meg hangsúlyozni, aminek köszönhetően a világos szerkezetű dallamokból építkező zenei szövet elviselhetetlenül intenzív, édeskés szirupos masszává alakult át. A két szólamvezető ráadásul képtelen volt önállóan létezni. A cselló, a hegedű és a zenekart képviselő karmester egyenrangú viszonya helyett minden zenei gondolat Lorin Maazel pálcájában összpontosult.

Az este leginkább várt eseménye persze az együttes halálugrása volt: Bartók Concertójának előadása Budapesten. Nos, a halálugrást rutinosan vezényelte le Maazel, aki rendkívül virtuóz karmester, és Bartók zenéjét bizonyosan érti, még ha a népzenei ihletésű dallamok magyaros dikcióját kevéssé volt is képes megvalósítani. Mintha számára a hangzás lett volna elsődlegesen fontos: zenekarából lenyűgöző bartóki hangszíneket varázsolt elő. Formailag összefogottabb és az apró részletek iránt odaadóbb Concerto-előadással találkozhattunk már a Kárpát-medencében, de Maazelnek Bartók nem ugyanazt jelenti, mint számunkra. Különben aligha Dvorák egyik szláv és Brahms legismertebb magyar táncát adná ráadásnak és züllesztené ezzel - a közönség legnagyobb megelégedésére - slágerparádévá a koncert második felét.