Egyetértek Solymosi Frigyessel (Szégyenkezzünk-e az '57-es május 1-je miatt?, április 30.) abban, hogy 1957. május 1. önmagán túlmutató, szimbolikus esemény volt az ország történetében, új korszak korai nyitányát jelentette. Annak a korszaknak a nyitányát, amelyet kádári konszolidációnak nevezünk, és amelynek keretében a hatvanas évek második felében a magyar lakosság megkötötte a maga nagy, jellemgyilkos alkuját a diktatúrával; a viszonylagos jólétért cserébe hosszú évtizedekre eladta szabadságát és önbecsülését. Bár a konszolidáció évekkel később zajlott le, 1957. május 1-jén a mosolygó és integető százezrek és az őket néma közönnyel figyelő milliók szabad elvonulásukért és egy békésebb jövő ígéretéért rábólintottak a véres leszámolásra, szeretetükről biztosították a diktátort, és ország-világ előtt kinyilvánították együttműködési készségüket. Erre az akkor megelőlegezett kölcsönös bizalomra épült a XX. század második felének nagy történelmi hazugsága, ami a mai napig meghatározza a magyar lakosság jelentős részének mentalitását, az igazsághoz, a függetlenséghez és a szabadsághoz való viszonyát. Mind a mai napig kevés szó esik arról, hogy mekkora árat fizetett az egyén azért, hogy lemondott alapvető emberi jogairól, és hogyan akkumulálódott a sok kis egyéni alku egy hatalmas társadalmi hazugsággá. Mint ahogy szemérmesen hallgatunk arról is, hogy miképpen nyúlnak át a diktatúra jellemroncsoló hatásai napjainkra, és miképpen használja ki mindezt a demokrácia hatalmi elitje.

Szégyenkezzünk-e az '57-es május 1-je miatt? - teszi fel a kérdést írása címében Solymosi, és cikkében megadja a feloldozást. Abban nem vagyok biztos, hogy a szégyenkezés-e a legmegfelelőbb kifejezés arra, amit az '57-es képsorokat nézve érzünk, ám arról meg vagyok győződve, hogy a feloldozást nem nyerhetjük el ilyen olcsón. Nem vezeklésre, "csak" őszinte szembenézésre van szükség mindazzal, ami az államszocializmus négy évtizede alatt velünk történt. A "körülményekre", az "emberekben munkáló túlélési ösztönre" hivatkozva oldozza fel mindenféle szégyenérzet és a számvetés kötelezettsége alól Solymosi a magyar népet. Csakhogy más dolog a körülményeket kényszerűen tudomásul véve élni, boldogulni és közben a lelkünkben őrizni a demokrácia, a szabadság és a függetlenség ideáját, és egészen más a rabságot szabadságnak, a diktatúrát kvázi demokráciának, a demokrácia híveit pedig a többség jólétét fenyegető bajkeverőknek hazudni. Mint ahogy egészen más kényszerűen tudomásul venni a forradalom bukását, és eközben ápolni szellemét, és megint más azonosulni azzal a terminológiával és narratívával, amelyet a forradalom vérbe fojtói kreáltak. Más dolog lehajtott fejjel tudomásul venni az erő parancsát, és közben "segíteni a lebukottakat", és megint más elfordítani a fejünket, vagy átmenni a túloldalra, ha az utcán szembejönnek. Márpedig nálunk inkább ez történt. Abban egyetértek Solymosival, hogy "nyilvánvalóan nem lehetett semmi a márciusban újrakezdjük naiv elképzeléséből", ebből azonban korántsem következik mindaz, amiről a május 1-jei felvonuláson készült képsorok árulkodnak. Solymosi Frigyes szerint nincs ok a szégyenkezésre, mert ezek a generációk "megőrizték hitüket, szellemiségüket, magyarságukat". Nyilván voltak ilyenek, én magam is jó néhányat ismerek közülük, de szembe kell néznünk azzal, hogy a többségre nem ez volt a jellemző. A magyar lakosság nagyobb része sikeresen fojtotta el magában a forradalom emlékét, természetes vágyát a szabadságra és az autonómiára, és ezért mind a mai napig súlyos árat fizetünk. Ezzel magyarázható, hogy a felnőtt lakosság többsége ma még inkább, mint korábban, afféle aranykorként tekint a kádári diktatúra éveire, és - Ferenc Józsefhez hasonlóan - a nemzet jótevőjét látja Kádár Jánosban. Ezekkel a soha ki nem beszélt hazugságokkal magyarázható, hogy az emberek kétharmada ma sem gondolja úgy, hogy Kádár elárulta a forradalmat, egyharmad részük pedig arról is meg van győződve, hogy Kádár János mindent megtett annak érdekében, hogy mérsékelje a szovjetek által rákényszerített megtorlás mértékét. És tíz emberből mindössze egy van tisztában Kádár tényleges felelősségének mértékével. Ám, ha Kádár János jó hazafi és demokrata volt, akkor mit gondolunk azokról, akik '56-ban az életükkel vagy a szabadságukkal fizettek mindazért, amit Kádár elárult? És ha 1957. május elsején csupán a józan élni akarás csalt mosolyt az arcokra, akkor mi a véleményünk azokról, akik eközben a börtön falai között vagy a bitófa alatt éltették a magyar szabadságot? Ha a Kádár-rendszer a többség szerint jobb, szebb és élhetőbb volt mai világunknál, akkor mit tudunk felhozni a rendszerváltás és a demokrácia védelmében? Ha az államszocialista diktatúra besúgói a rendszer áldozatai voltak, akkor minek nevezzük azokat, akiket akár egy életre tönkretettek a jelentéseikkel? Amíg az ilyesféle kérdések sorára nem keressük meg a választ, addig nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar választópolgár a legkülönbözőbb politikai manipulációk és hazugságok szabad prédája, hiszen addig a hazugság és az igazság közötti határok is elmosódnak. Addig a hazugság lesz a leghatékonyabb politikai fegyver, és hogy mi a hazugság, azt nem az egyes állítások valóságfedezete, hanem a politikai propaganda hatékonysága dönti el. Mert az 1957. május elsején fogant hazugság mindmáig elevenen kísért. Mai hazugságaink gyökerei odáig nyúlnak, vagy azon is túl. A Solymosi által könnyű kézzel felkínált feloldozásért bizonyosan nagy árat kell fizetnünk. És ennek előszelét érezhettük meg 2006 őszén, amikor politikai manipulátorok saját választási vereségüket egy nemzet tragédiájaként, az általuk felhergelt tömegek erőszakba csapó elégedetlenségét a diktatúra ellen lázadók forradalmaként, a rendőrség alkalmanként valóban brutális fellépését a diktátorok előre eltervezett és összehangolt demokráciaellenes fellépéseként próbálták beállítani. Nem kevés sikerrel. Mert ahol az egyenes beszéd a politikai ellenfél kezében fegyverré változhat, az őszinte szó pedig mindannyiszor a beszélő fejére hull vissza, ott még messze van a feloldozás ideje.

A szerző szociológus