- Az elfordulás - látványosan - 1990 körül kezdődött, amikor a sok kommunista szoborral együtt olyan emlékműveket is eltüntettek az utcákról, falakról, amelyeket nem kellett volna. Tény, hogy az antifasiszták zöme kommunista volt, és az is tény, hogy az elmúlt rendszer mindent megtett, hogy kisajátítsa az eszmét, de semmi sem indokolta például, hogy a spanyol ellenállóknak emléket állító művet is betolják a Szoborparkba. Egyébként ez a szobor még jól járt, legalább megvan, nem úgy, mint Ságvári portréja, amelyet egy ideig az MSZP őrizgetett, a MEASZ-nak azonban most fogalma sincs, hol lehet - jegyezte meg Hanti.

A legnagyobb baj az elnök szerint, hogy azok a budapestiek, akik annak idején valóban felszabadulásként élték meg, hogy végre kijöhettek a pincékből, egyre kevesebben vannak, a fiatalabb generációkat pedig nemigen érdeklik a korszak eseményei, szereplői. A másik gond, hogy a politika sem tudta jól kezelni a kérdést: a jobboldal nyilván azért, mert nagyjából az ellenoldalt látja-láttatja az antifasizmus mögött, a szocialista vonal pedig azért, mert terhes neki a múlt. Természetesen vannak politikai és civil szereplők, amelyek évről évre, és méltóképpen emlékeznek az antifasizmusra, de nincsenek elegen: ez jól látszik a koszorúk számán, feliratain.

A viszonylagos közöny persze még mindig jobb, mint a rongálás és a gyalázkodás: több emlékművet - például a gesztenyéskertit - szinte rendszeresen összefirkálnak, lefestenek; tavaly a MEASZ-nak úgy kellett ünnepelnie, hogy már nem volt ideje leszedetni a feliratokat a Gesztenyéskertben.

A főváros köztéri szobrait gondozó Budapest Galéria nyolc-tíz antifasiszta szobrot, domborművű táblát tart számon. A galéria osztályvezetője, Szilágyi András tud a rongálásokról, de úgy látja: ezeknek az alkotásoknak a sorsa semmivel sem rosszabb, mint a budapesti szoborsors, úgy általában.