Majtényi László és Miklósi Zoltán 2006 májusában, lapunkban megjelent számításai szerint az MSZP és a Fidesz hirdetései csak tavaly februárban és márciusban több mint egymilliárd forintba kerültek listaáron. Bármekkora kedvezményt kaptak is, a tényleges kiadásaik alighanem csak ebben a két hónapban elérték a teljes kampányra előírt felső limitet, miközben a hirdetések ára a teljes reklámköltség alig harmadátfelét teszi ki.

A gyártási, kreatív, szervezési és más kiadásokkal együtt tehát akár milliárdos kampányköltésről beszélhetünk csak az említett két hónap alatt. Nem beszélve arról, hogy a „pártmarketing” az elmúlt négyöt évben már korántsem csak a választásokat megelőző pár hónapra korlátozódik - elég csak a postaládákba dobott pártkiadványok millióira gondolni.

A pártok a legvisszafogottabb számítások szerint is legalább tízszer annyit költenek saját népszerűsítésükre, mint tehetnék a törvény szerint. Honnan erre a pénz?

A válasz fontos elemei számtalan kisebbnagyobb korrupciós botrányból olvashatók ki: magáncégek által elnyert állami megrendelésekből, vagyis a közpénzek megcsapolásából. Az aktuális kormánypártok holdudvarában mozgó „lobbisták” a bevétel mondjuk tíz százalékáért a „baráti” vállalkozónak tálcán kínálják az üzletet.

Felmerülhet persze a kérdés: miért baj, ha a pártok lecsippentenek a vállalkozói profitból, egy kicsit a közpénzből, hiszen ami hivatalból jár nekik, az irreálisan kevés. Csakhogy - túl azon, hogy igencsak visszás, ha épp a törvényhozók bújnak ki a maguk által fogalmazott szabályok alóla - a pénzszerzés kerülőútjai nagyságrendekkel több közpénzt emésztenek fel annál, mint amennyi a pártkampányok átlátható finanszírozása esetén szükséges lenne.

A pazarlásra a legnyilvánvalóbb példát az elmúlt évek autópályaépítési botrányai adják. 2001 és 2005 között egy kilométer autópálya költsége egymilliárdról 24 milliárd forintra emelkedett, majd 2006ban váratlanul ismét egymilliárd forint közelébe esett vissza, nyilvánvalóvá téve: az Orbánkormány alatt indult és a Medgyessykabinet idején folytatódott óriás beruházások összességében akár 200300 milliárd forinttal is többe kerültek az indokoltnál. A hivatalos magyarázat szerint a sietség miatt, „rossz nyelvek” szerint viszont a milliárdok egy része a kivitelezőktől a pártkasszákba vándorolt. Bárhogy történt is, valószínű, hogy az elpazarolt százmilliárdoknak csak a töredéke csorgott a pártokhoz.

Ez is magyarázza persze a drága kampányok forrását. Ám a néhány milliárdnyi „kampánypénz” ára eközben a vállalkozói profitokat százmilliárdokkal dagasztotta „indokolatlanul”, közpénzből. És ez csak a jéghegy csúcsa.
A pártok reális összegre emelt állami támogatása tehát csak látszólag igényelne több közpénzt, valójában megtakarítást hozna az adófizetőknek. Feltéve persze, hogy a leendő törvény rákényszeríti őket: érjék be ennyivel.

A kormánypártok - jóval nagyobb rálátással a közpénzekre - akár nagyvonalúak is lehetnének. A mindenkori ellenzék azonban nincs ilyen jó helyzetben. Márpedig ez a törvény minősített, kétharmados többséget igényel.