Csoóri és az aláírók
Odáig még nem szomorítottam azonban magam, mint Csoóri Sándor hét végén közzétett felhívásának első bekezdése: "Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, horpadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete... Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen, kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne." Itt még vigasztalni támadna kedvem a magát lírai mélységekbe vető költőt, de az aláírók sorát olvasgatva inkább csatlakozom. Nem hozzájuk, hanem az első bekezdést záró minősítéshez: Őrület!
Igaz, csendes, mint oly sok komoly téboly. Még mindig nem az utcán van az igazi felfordulás. Hanem például a névsor közepén: Martonyi János. Persze, ha egy szöveget a jobboldali mainstream jegyez, ott kell lennie a Polgári Együttműködési Egyesület vezetőjének. Kivéve, ha képes nemet is mondani. Ha például el akarja kerülni, hogy aláírása egy időben jelenjen meg a tekintélyes konzervatív Neue Zürcher Zeitung Martonyi János volt külügyminiszter egykori feltételezett titkosszolgálati tevékenységéről közölt cikkével. "Lehetséges, hogy Martonyi azért reagál ilyen agresszívan, mert a Fidesz politikájának egyik sarokköve, hogy Gyurcsány Ferenc kormányzó szocialistáit minden lehetséges alkalommal züllött erkölcsökkel vádolja. Aki úgy érzi, hogy rajtakapták, különösen ingerülten reagál" - írta a NZZ.
Nincs sokkal nagyobb dolgokról szó ezekben a kis ügynökügyekben sem, mint arról, hogy tudott, akart-e valaki egy életen át nemet mondani akár a saját boldogulása ellenében is, vagy úgy gondolta - ez még belefér. Mint egy aláírás, kényes napokon.
Az az őrület, ahogyan ezek összeállnak rendszerré.
Nem felejthetjük, mennyi vér tapadt Rákosi kezéhez, hány száz gyilkosság Kádár kezéhez - mondta néhány hónapja Sólyom László köztársasági elnök, s úgy folytatta, hogy a rendszer lényege nem változott 1989-90-ig. Micsoda rendszer volt az, amely besúgókkal hálózta be az egész társadalmat? - tette fel a költői kérdést, kicsit a szombati kiáltványt szerző költő helyett is. Nem értjük, mi a gondja az államfőnek, hiszen sorra minden jelentőről kiderül, ujja körül pörgette, tollal hintáztatta a politikai rendőrséget.
Az NZZ szerint a lezáratlan akták átka ömlik ránk, pedig ennél többről van szó. Továbbírják őket ugyanazokkal a gyengeségekkel és tétova kegyetlenkedéssel, ahogyan azt egy a higiéniára bántóan keveset adó közélet szokásjoga engedi.
Régi titkosszolgálati ügyek porlanak ránk, miközben újak születnek. Csak a napokban derült ki, hogy a demokratikus rendszer titkosszolgálatai száz kis kábellel voltak bekötve egy minden jel szerint csalárd módon szerzett másfél milliárdot osztogató alapítványba. Hogy aztán kibelezett atomrakétától török gyerekig mentsenek mindenkit, amit/akit jónak látnak, miközben hosszú fehér nercbundás tündérarcuk járta a gyerekkórházakat, fedőajándékokat kedveskedve valóságos betegeknek. Ugyanúgy visszakérdezhetnek, mint bárki más: mi a probléma, végső soron jó célra ment minden. Ahogy az is kiderül, hogy az együttműködők is a rendszerváltásra hajtottak, csak egy kis előleget vettek fel rá.
"Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amelylyel segíthettünk volna népünknek. Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását" - írja Csoóri, már egyértelműen a mai kormányzat ellen.
Én nem mernék ilyen nagy ívben kanyarodni. Megnyugtatna viszont, ha mindenki legalább annyit eldöntene, ami már negyven éve is elég lett volna: megad, illetve elfogad-e minden aláírást, ha szentesíti az ő ügyét, vagy képes azon végre túllátni. Befelé.