Nem, az együttes szimpatizánsai - jó néhány joviális öregúrral a negyedkész stadion egyetlen befejezett lelátóján - láttak már néhány csapatot errefelé; például az 1963-ban bajnok, az 1964/1965-ös évadban pedig BEK-elődöntőig jutó együttest, továbbá az 1982-ben és 1983-ban újfent aranyérmes garnitúrát. És aki anno Palotai vagy Keglovich, Hannich vagy Hajszán miatt váltott belépőt, az nyilván nem "divatból" kiáltja, mondjuk, Rozsi beadáskísérletei nyomán, hogy "szóljon már valaki neki: zöldben vagyunk"; miként azt a beszólást sem a honi elöljárók által hangoztatott divatmaszidniafutballt szülte, miszerint "ez most úttörőmeccs?"

A Győr-Tatabánya úgynevezett kiesési rangadó első félidejét az imént vázolt hangulat uralta, jóllehet a hazai publikum a kíméletlen kritikacsomag mellett hálás volt minden egyes kapu irányába tartó próbálkozásért; ilyesmiből a győri társulat elővezetésében ötöt jegyezhettünk fel az első szakaszban, igaz, ebből csak három irányult a háló felé. A "feladók" között Müller huszonöt méteres löketét emelhettük ki (Postrk kapus bravúrral védett), hozzávetőleg enynyi: egyebekben három passz nem sok, annyi se ment egymás után azonos dresszes spílerhez, és az ad hoc jelleget a kocogós tempó tette elviselhetetlenné. Átellenben egyetlen olyan szituáció akadt, amely gólszerzéssel kecsegtetett, jóllehet a Tatabánya némileg rendezettebb alakulat benyomását keltette: miután Stark lövésszerűen adott haza, és Sztevanovics - a szögletet elkerülendő... - reflexszerűen rávetődött a labdára, az ötösről közvetett szabadrúgáshoz jutott a Bányász, ám az izgatottan legurított labdát Kouemaha a győri kapusba lőtte. Konklúzióként pedig írnánk, hogy a Tatabánya "kontrára rendezkedett be", de akkor elnézést kellene kérnünk a definíció megalkotójától, illetve a szélvészgyors ellentámadásokat avatott módon szemléltető külhoni labdarúgó kollégáktól. Maradjunk inkább annyiban: amíg a látogatók nagyobb arányban játszottak meg azonos mezű embert, addig az a szándékuk már nem ért célt, hogy Kouemaha, a gyors kameruni ék egyszer-kétszer "úgyis" meglóg, s netán talál.

Mindazonáltal a szünet után változás állt be a pályán.

Az okot az esősre fordult időjárásban jelölhettük meg: a mérhetetlen csapadék, közelebbről a mind több tócsa és a labda kiszámíthatatlanabb megjátszhatóságának következtében a gyepen lévőknek gyorsabban kellett gondolkozniuk, miközben cselekvésileg rákényszerültek az egypasszos, előrelövős, kvázi brit stílusú futballra. Ez a periódus érdekesre sikeredett, noha játék még annyira sem alakulhatott ki, mint a nyitó negyvenöt percben, s lövés is csak kettő ment kapura (Tokodynak és Kouemahának gratulálhattunk). A nézők izgalomba jöttek, dicsérni kezdtek, s bár a pályára ordibált "ússz meg a jobboldalon!" típusú szövegek kifejezték azt az ellentmondást, hogy a szokatlanul nagy pörgés az időjárásnak köszönhető, átvitt értelemben is messze jártunk már a 35. percben elkövetett "Adjátok vissza a jegy árát!"-dumáig, amely elsősorban azért volt poén, mert a meccsre ezúttal nem kellett belépőt váltani. A harc során hol Chaplin elevenedett meg látványos esésekben, hol szökdeléssel és forgásokkal spékelt balettbemutató kerekedett a hirtelen megálló labda fölött ("Bank, jelentkezzél be Markó Ivánnál!"), mindenesetre együtt lélegzett futballista és néző, ami, lássuk be, ritkaság az NB I-ben.

Esetleg, gondoltam a lefújás után, ilyen viszonyokat kellene szimulálni edzésen: mindjárt más lenne a helyzet.

És most nyilván azt mondják, hülyéskedek. Hát, nem: egyáltalán nem hülyéskedek.

GYŐR-TATABÁNYA 0-0

Győr, 3500 néző. Jv.: Sápi.

Győr: Sztevanovics - Kovács, Stark, Mátyus, Rozsi (Pákolicz, 46.) - Bank (Böőr, 78.), Müller, Jäkl, Tokody - Bajzát, Brnovics.

Tatabánya: Postrk - Rajnay, Vámosi, Filó, Megyesi - Weisz, Szilágyi, Balogh, Hajdú - Takács (Kerényi, 91.), Kouemaha (Perez, 92.).