Titkolódzással a széttúrt lomhegyek ellen
A Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. úgy döntött, eztán nem veri nagydobra, mikor, hol lomtalanít: az időpontokat nem teszi közzé az újságokban, de még saját honlapján sem. Nem nézhettük tovább, hogy a lomtalanítások idején szemétdombbá válik a város - indokolta a cég szóvivője, Szegedi Péter, mindenekelőtt a mindent széttúró guberálókra utalva. Az FKF Zrt. az időpontokat ezért ettől az évtől kizárólag névre szóló levelekben, és a - többnyire zárt - házak kapualjaiba kitett plakátokon ismerteti a lakókkal.
Az új kommunikáció Szegedi szerint sikeres, lényegesen kevesebb a guberáló, és így a kupleráj is, mint azelőtt. Pedig próbálkoznak: napi 280-300 olyan hívás fut be a társasághoz, amelyből egyértelműen kiderül, hogy lomizók vannak a vonal túlsó végén: amikor a diszpécser visszakérdez, melyik körzet, melyik ház érdekli a telefonálót, nincs válasz.
A nagyobb rendhez az is hozzájárul, hogy logisztikailag is átszabták az akciót. Korábban voltak olyan városrészek, ahonnan napokig hordták a kacatokat lomot a narancssárga kocsik, ma egy-egy körzetet egy nap alatt lomtalanítanak - és másnap már ki is takarítják. Szegedi megjegyezte: a lakók is komolyabban veszik a kérést, hogy kizárólag a szállítás előtti napon pakolják ki holmijukat a házak elé - ezt külön köszönik.
A lomtalanítási akció indulásakor, 1972-ben 2500 köbméternyi kacatot gyűjtöttek be a közterület-fenntartók, tavaly 400 ezer köbméternyit.
A város tisztaságáért felelős cégnek sok fejfájást okozó guberálók a közhiedelemmel ellentétben nem a hajléktalanok, hanem jól szervezett csapatok. A hajléktalanok, amikor kukáznak - ha egyáltalán kukáznak - azt nem a haszonszerzésért, hanem legfeljebb a napi betevőért teszik - szögezte le egy szociális munkás, amikor egy nyilatkozatban valaki arra panaszkodott, hogy a lomtalanításkor kirakott holmikat a hajléktalanok túrják szét, miattuk van a rendetlenség. Az otthon nélkül élő emberek ugyanis nem találhatnak semmit a lomok között, amit hasznosíthatnának. Még ha találnának is, azt nem tudják magukkal vinni, nincs hová eltenniük vagy felhalmozniuk, így nincs is értelme a lomok között kutakodniuk.
Ezek az emberek általában azt sem tudják, hogy mely kerületekben van éppen lomtalanítás, hiszen nem érik el azokat a csatornákat, hírforrásokat, ahonnan erről értesülnének. Többnyire a városnak egy adott körzetében élnek, amelyeket szinte alig hagynak el. Mivel állandó, gyalog bejárható útvonalakon közlekednek, így nem jutnak el a lomtalanítások folyton változó helyszíneire. Az előfordulhat, hogy éppen a környezetükben hirdetik meg a lomok elszállítását, ám a feleslegessé vált holmikat dézsmálók a hajléktalanokat közelébe se engedik a mások számára haszonnal kecsegtető szeméthalmoknak.
Vannak ugyanis olyanok, akik üzletszerűen válogatják a kacatokat, de lomtalanítások haszonélvezői sem egyformák. Éppen úgy, mint a természetben, vannak a nagyragadozók, majd a valamivel gyengébbek, majd azok, akik a maradékból próbálnak megélni. Az első, legfelső réteghez azok a vállalkozók tartoznak, akik kocsival járják a környéket, alkalmazottaik törött lábú széken, kibelezett tévékészüléken vagy egy közeli padon őrzik a prédát. Ezek általában a nagyobb fémtartalmú lomok, mint a kidobott hűtőgép, kimustrált kád, bojler, gáztűzhely, vagy fémvázas babakocsi.
Amikor ezekért megérkezik a kisteherautó, de legalább egy utánfutós "merdzsó", jönnek a kisebb halak, akik kimentik a rozsdás sezlonyrúgót, leszerelik a fémlábat a heverőről, de összeszedik a kidobott kábeleket is. E két rétreg között olykor kialakul kisebbfajta közelharc az értékesebb lomok birtoklásáért. Csak ha már ők végeztek, kerülnek elő a magányos farkasok, akik csorba csavarhúzókkal és fogókkal kinyerik a halomból a legkisebb fémdarabokat is. Így hullik atomjaira a tévékészülék, a számítógép monitor, vagy a Varia szekrény, amelyből a zárak és zsanérok is hasznosíthatóak.
A lomok kinyerése közben terül a lomhegy szeméttengerré, amelyben csak a törött üveg, a kopott autógumi, a repedt műanyaglavór és a pozdorjává tört bútorlap maradt szétterítve az utcán.
