Az Index információi szerint a genfi székhelyű Africa Research Institute munkatársa, Varga Gábor antropológus olyan törzset fedezett fel Kongóban, amelynek tagjai magyar eredetűnek hiszik magukat. Varga és csoportja kilenc hónapnyi kutatás során megvizsgálta a népcsoport nyelvét, kultúráját, szokásait, és megállapította, hogy a magát madzsarinak nevező törzs sokat megőrzött a magyar kultúrából és hagyományokból.

- Jó napot kívánok! - mondta a férfi, s ha másból nem is, de meleg, határozott kézszorításából egyértelműen kiderült, hogy csak magyar ember lehet. A testes, sötét bőrű, göndör hajú törzsfőnök egyszerű, félhosszú, térdközépig érő lándzsába volt öltözve. Matyó hímzésű ágyékkötőjét játékosan meg-meglebbentette a pajkos szavannai szellő.

- Kovács János vagyok - mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Már vártam magukat.

- Olvasta a hírt a neten?

- Sajnos hozzánk az internet még nincs bevezetve, egyelőre csak nagy sávszélességű füstjelekkel kommunikálunk. De nem is ezekből, hanem a hiénák zavart viselkedéséből következtettünk arra, hogy magyar újságíró közeledik a szavannán át. Állok rendelkezésére! Mire kíváncsi?

- Hát először is, hol vagyunk most pontosan?

- Afrika szívében, Kongóban, száz kilométerre délre Aba városától. Mi ezt a helyet Magyarisztánnak nevezzük. Tőlünk északra fekszik Tótisztán, Nyugatra Svábisztán, s a hátunk mögött Hátasztán. Mind ősi ellenségeink. Tudja, mi madzsarik nagyon szelíd, békeszerető népek vagyunk, de akinek nem tetszik a pofája, az megnézheti magát!

- Hogy kerültek erre a vidékre?

- Mi mindig is itt voltunk. De valamikor a földtörténeti középkorban történt velünk egy vérlázító igazságtalanság: összefogtak a magyarellenes erők, és elcsatolták Afrikát Európától. Már csak 573-an maradtunk, maroknyi népünk porlik, mint a Szahara, de őrizzük magyarságunkat és a hitet, hogy egyszer egész Afrika magyar lesz megint. Ghána, Kongó, Zimbabwe magyar föld és pofa be! - szavalta a madzsari szlogent lelkesen, fénylő tekintettel Kovács János törzsfőnök.

- Most végre híresek lettek. Járt itt az utóbbi időben néhány antropológus.

- Valóban, bár az az igazság, hogy a misszionáriusokat jobban szeretjük. Az antropológusok eléggé rágósak, és néha hosszú levet eresztenek.

- Önöknél még dívik az emberevés?

- Csak annyira, mint otthon, önöknél. Mi is a velőt szeretjük. Rendszerint kiszívjuk ellenfeleink agyát, akik aztán agyatlan zombiként bolyonganak közöttünk. A helyi nyelvjárásban politikusoknak hívjuk őket.

- Nagyon érdekes egyébként ez a nyelvi hasonlóság is. Önök, ahogy az interneten olvastam, a vizet veznek, a napot napnak hívják.

- Ennél sokkal több hasonlóság van. Nálunk is létezik például a kifejezés, hogy oldalkocsis motorkerékpár. Fogalmunk sincs, hogy mit jelent, de pontosan úgy mondjuk, ahogy a magyarok.

- És hát a népdalaink is kísértetiesen hasonlóak.

- Bizony! Itt van például ez is: Hejde lehullott a rezgő nyárfa levele... Apropó! Kisegítene? A rezgő nyárfa az megvan, de mit jelent a hejde?

- Fogalmam sincs. Viszont azt is olvastam, hogy nagyon hasonló a gasztronómiánk. Önök is ismerik a paprikát és a gulyáslevest.

- Így van. De tudom ajánlani a szalontüdőnket zsemlegombóccal, vagy specialitásunkat, velőt rántva, tört burgonyával.

- És mit szól ahhoz a legújabb információhoz, hogy az önökkel kapcsolatos híradások csak egy rossz médiatréfa részei? Hogy semmi sem igaz belőlük?

- Mondtam már, hogy sok ellenségünk van - legyintett Kovács János. - Ezektől még az is kitelik, hogy egyszerűen letagadnak bennünket. Csak nézzen körül! Ez nem volna igaz?! - intett a törzsfőnök a széles rónaság felé, ahol a lemenő afrikai nap fényében ott rezgett a hamisítatlan gémeskutas magyar délibáb.