Most már elvben előnyt élveznek a hátrányos helyzetűek, túljelentkezés esetén a sorsolásban testet öltő vakszerencse dönt. Idén tehát először tett komolyabb kísérletet arra az állam, hogy útját állja az iskolai szegregációnak, azaz megakadályozza, hogy már hatéves korban eldőljön, milyen lesz az egész későbbi életpálya.

Túlzásnak tűnik ez a megfogalmazás? Hiszen az első elemiben az ég adta világon semmi sem dől el, ahogy száz éve mindig, ott csak betűt gömbölyíteni, szótagolni, összeadni és kivonni kell megtanulni. Egyrészről igen. Másrészről viszont ott kell lendületet venni az egész elkövetkező legkevesebb tizenkét évhez. Ott kell érdeklődővé válni, ott kell megtanulni a közösségi létet, ott kell rájönni, hogyan rendelheti alá az ember az akaratát a másokénak behódolás nélkül, és hogyan érvényesülhet úgy, hogy nem uralkodik másokon. És persze ott válik jó esetben rutinná, sőt szükségletté maga a tanulás.

Az első osztály a szocializáció legfontosabb terepe. Így hát nagyon nem mindegy, mit tapasztal ott a hatéves. Fásult rutint vagy örömteli együttmunkálkodást, amelynek nincs más célja, mint hogy ő napról napra egyre okosabb legyen. Van ilyen is, és van olyan is. És jó ideje korántsem szerencse dolga, melyik gyereknek melyik jut osztályrészül. Hasonló a hasonlóhoz rendeződik emberemlékezet óta. A családok az iskolák, az iskolák a családok között válogatnak; egy láthatatlan kéz pedig tévedhetetlen biztonsággal taszít mindenkit oda, ahová való. Akinek a hátitáskája tömve van hozott előnyökkel, annak a jó iskola dukál - aki hátrányokat vonszol a zsákjában, annak megfelel a rosszabb is.

Az ország teli van olyan jól felszerelt, képzett pedagógusgárdával dolgozó Selyemréti és lerobbant épületben, kétségbeesett hősök által menedzselt József Attila iskolákkal, amilyenek miatt az elmúlt hónapokban Miskolcon kitört a vihar. A nyomorban és emberi körülmények közt élő tanulók elkülönítésén kapott városnak inkább csak pechje volt, hogy a sokfelé bevett gyakorlattal bekerült a lapokba. Sőt bizonyos fokig igazságtalan is a kipellengérezés, hiszen amióta a világ világ, elfogadott, sőt társadalmi elvárás is a (valamilyen) különbségtétel. Engem például bő harminc évvel ezelőtt botfülűként is zenei tagozatra vezényelt az a határozott szülői igény, hogy a lehető legjobb pedagógusoktól a leginspirálóbb közegben tanuljak meg írni és olvasni. S cserébe a nyolcévi énekórai szorongásért valóban olyan oktatásban volt részem, hogy utána már sétagaloppnak tűnt a gimnázium. Csak jóval később jutott eszembe, hogy a mi osztályunkban a jó fülűeknél is könyvektől roskadoztak odahaza a polcok.

Bármilyen erős legyen is az állam beavatkozási szándéka, mindaddig nem lesz képes letépni ezt a láthatatlan hálót az iskolarendszerről, amíg az állampolgárok egy részének elemi érdeke akár a mások kára árán is előnyhöz jutni. Olyan ez, mint az egészségügy: akinek van pénze és ismeretsége, az jobb ellátást kap másoknál, lett légyen akár félméteres betűkkel kiírva a falra, mint a régi Kútvölgyiben, hogy hálapénzt adni és elfogadni is tilos. Amíg van Selyemréti és létezik József Attila iskola, addig azok a családok, amelyek tudatában vannak az alapfokú oktatás jelentőségének, minden követ meg fognak mozgatni, hogy gyerekük az előbbibe kerüljön. És amíg ott áll a Selyemréti átellenben a József Attilával, addig mindig lesz elegendő számú állampolgár, aki cinkosan összefog saját önkormányzatával az állam átverése érdekében. Hiszen ez az egy esélye van, most kell biztosítania gyereke jövőjét.

De központi regulával még soha nem sikerült hidat verni az elit és a leszakadók oktatása között. Hiába a sok jó ötlet, a körzetesítésre a tagozatok indítása volt a válasz, a felvételi tilalmára az elbeszélgetés meg a képességfelmérés, a szegregáció felszámolásának nyílt követelésre a helyhiány távolról nehezen cáfolható érve. A sorsolásra is készen van már megoldás: az iskolafenntartó vészhelyzetben további osztályokat indít, hogy bejusson mindenki, aki akar. Hogy mindenkinek ott jusson hely, ahová való.

Be kellene látni végre, hogy ez így nem is fog menni. A jó, azaz esélyt adó Selyemréti iskolák kapuját nem lehet elég szélesre tárni, amíg léteznek a gyerekparkoltatásra kárhoztatott József Attilák. Nem lehet, mert amíg szúrópróbaszerűen nyitunk kaput egy-egy Selyemrétiben, addig az azonnali átrendeződés lesz az egyetlen kézzelfogható eredmény: a felhúzóerőt képviselő családok - akiktől ezen a ponton naivitás bármiféle társadalmi szolidaritást elvárni - azon nyomban átpártolnak a következő Selyemrétibe, s az addigi elitintézmény pillanatok alatt József Attilává válik. A jó gyerekanyagot követi a jó pedagógusgárda, őket pedig a pénz. Ott vagyunk, ahol a part szakad.

Ha a "lefelé" egyenlősítés nem megy, nincs más hátra, "fölfelé" kell közös nevezőre hozni az iskolákat. Habár gyermekien egyszerűnek tűnik a gondolat, de meggyőződésem, hogy csak az segíthet lebontani a jó és a nem jó tanintézmények közötti falat, ha egyformán jók lesznek mindnyájan. Olyan helyzetet kell teremteni, amelyben a családoknak már nem érdekük megtalálni a kiskaput, mert minden nagykapun át ugyanoda jutnak: a megbízható minőséget nyújtó "sarki" iskolába. Egy Selyemrétibe, amely közel van a lakóhelyükhöz - vagy legalábbis kényelmesen elérhető akár a kistelepülések közt járó iskolabusszal -, amely pont olyan arányban válogat az esélyesek és a hátrányos helyzetűek közül, mint az összes többi, ugyanolyan a felszereltsége és a pedagógusai is épp annyira felkészültek. Iskola, és nem versenyistálló; egyszerű, de holtbiztos ugródeszka.

Tündérmese? Ma még az. De nem feltétlenül és nem mindenhol. Hódmezővásárhelyen - hangsúlyozzuk: a fideszes Lázár János vezette városban - megindult egy kísérlet, amely éppen az iskolarendszer ilyetén átalakítását célozza. Az önkormányzat felismerte, hogy mindaddig nem lesz képes úrrá lenni a természetesen burjánzó szegregáción, amíg van olyan intézmény, amely köztudottan jobb a többinél, ergo kizárólagos vonzerőt jelent a jó hátterű gyerekek számára. Nem tesznek hát mást, mint éppen ezt az iskolát szüntetik meg: javait - a pedagógusai által képviselt szaktudást, tapasztalatot és pályázási potenciált, valamint a válogatott gyerekanyagot - szétosztják a gyengébbek között. Egyúttal újrahúzzák a körzethatárokat, racionalizálják a gyerekszámhoz képest túlnőtt intézményrendszert, és a felszabaduló pénzből fizikailag is selyemrétisítik a mai József Attilákat.

Elképesztően bátor tett, és mégis, a jelek szerint megvan a legitimitása. Az emberek, lám, igenis képesek elfogadni, hogy a közjóhoz változásokon keresztül vezet az út, feltéve, hogy nem kell irracionális áldozatokat hozniuk érte. És Hódmezővásárhelyen a folyamatos egyeztetés, a részletek tisztázása és a kérdések megválaszolása, úgy tűnik, eloszlatta a félelmet. Szeptembertől élesbe fordul a reform. Ha beválik, nehéz lesz ésszerű magyarázatot találni arra, miért ne hasznosíthatná tapasztalatait a többi település.

Más kérdés, hogy ha létrejönnek is ezek a közel azonos minőségű oktatást nyújtani képes "sarki" iskolák, s ha a társadalom elfogadja is őket, miként garantálhatjuk, hogy a bennük elérhető szolgáltatás színvonala valóban megfeleljen a "fölfelé" egyenlősítés céljának. Hiszen ma nemcsak az iskolarendszer, a pedagógustársadalom is két szigetre szakad. Selyemréten motivált gyerekeket tanítanak biztos tudású szaktanárok, a József Attilában pedig heroikus nevelési küzdelmet folytatnak lánglelkű szentek és/vagy megfáradt szakmunkások. Egy biztos alapokat adni hivatott, a hozott hátrányok feloldására és az örökölt előnyök kiteljesítésére szolgáló iskolarendszerben azonban egyféle tanárra van szükség. Hivatásosra.

Mielőtt bárki azt mondaná, ennyi pénzért soha, jegyezzük meg gyorsan: ma is vannak pedagógusok, akik éppen ennyi pénzért személyiségközpontú tanítást folytatnak, osztályközösséget nevelnek, kiegyenlítik az esélyeket, sőt szükség esetén egész családokat vesznek védőszárnyaik alá. De ez ma szerencse dolga. Azon múlik, hogy az iskola elvárja vagy legalább engedi-e ezt, s hogy a pedagógus saját tehetsége, valamint szerzett tudása alkalmassá teszi-e őt e csöppet sem könnyű feladat ellátására. A legnagyobb baj pedig éppen az utóbbival van. A tanárképzés ma Magyarországon elsősorban szakképzés. A felsőoktatási intézmények javarészt válogatatlanul, érdemi személyiségvizsgálat nélkül veszik föl az épp csak leérettségizett, bizonytalan jövőképű fiatalokat. Pár év elteltével aztán szinte teljesen felkészítetlenül eresztik őket rá a közoktatásra. A jelölt képzési ideje alatt elsősorban bifláz; ha lát is gyereket, az a gyakorlóiskolák elitdiáksága - miért kellene akkor képesnek lennie arra, hogy éles helyzetben, a legkülönfélébb hátterű tanulók között, de az ő számukra sorsdöntő pillanatban a helyzet magaslatán álljon?

A hivatásos tanári testület megszületésének a valóban sürgető béremelés csak az egyik záloga lehet. Ugyanígy idetartozna a képzés és továbbképzés intézményrendszerének létrejötte, a gyakorlati felkészülés előtérbe kerülése, a teljesítményalapú előmeneteli rend bevezetése, a mindennapi művelődés folytonossága és az érdemi rekreáció - lásd: szabad szemeszter - lehetősége. Ahogy az is, hogy éppen annyi és éppen olyan felkészültségű, szemléletű tanár tanítsa új szellemben a gyerekeket, amennyire és amilyenre valóban szükség van.

Ott vagyunk tehát ismét, ahonnan elindultunk: az iskolarendszer gyökeres, de ésszerű átalakításánál. Hiszen nincs olyan gyerek, akinek ne járna a Selyemréti.

Bevett gyakorlat