Minden hétköznap délelőtt és minden hétköznap délután végeláthatatlan kocsisor araszol ablaka alatt, egyenletesen beborítva az utcát, a házat, a lakást vastag, puha hangpaplannal, amelyen csak az ilyenkor gyakrabban járó 15-ös busz harsány dübörgése hatol néha át.

Este, éjjel, hajnalban ritkásabban, ám annál gyorsabban, tehát hangosabban mennek el az autók, jobban dörög a busz is, és ha egyik sincs, akkor az alant hazafelé igyekvő hölgyek cipőkopogása hallik föl szórakoztatón.

De most csend volt, süket csönd.

Fölkelt, kihajolt a nyitott ablakon, végigvizslatta az utcát. Egyetlen autó sem közeledett, pedig messzire látni. A ferde fésűként, félig a járdán parkoló autók közül is, ha minden harmadik volt odalenn. Elkezdődött a négynapos ünnep, vagy inkább a két nappal megtoldott víkend. Előző nap, pénteken mindenki pakolt a kocsikba befelé, cókmókot, italt, elemózsiát, gyereket, igyekeztek a telekre, falura, elfele a népek.

Ilyenkor jó a város.

Magára szedte az ágy mellé hányt ruhahalmot, és leindult újságért. Mikor a kapun kilépett, akkor zúgott el a busz. Arról jutott a piac az eszébe. Hirtelen támadt kedve menni, és akárhogy törte a fejét, nem volt oka nem menni semmi. Visszament két jó vászonszatyráért, lement újra, jobbra fordult, elsétált a következő sarokig, ott van a buszmegálló. Szerencséje volt, öt-hat percet kellett csak várnia. A buszban alighanem ő volt a legifjabb; kizárólag nyugdíjasok ültek odafenn, zömmel párban, szatyorral, kosárral felszerelkezve; piaci járat volt a 15-ös most, le is szállt mindenki a Gogol utca végén.

Átbújt a Váci út alatt.

Végigjárta az egész csarnokot, megnézett mindent, vett is ezt-azt, kiló újkrumplit, mert annak volt szezonja, kis uborkát, retket, darabka házi szalonnát, egy csokor kaprot, gondolta, csinál kapros vajat majd.

A húsosokat a végére tartogatta. Mindenütt halomban állt a rózsaszín disznóhús, az erezett tarja, a hibátlan karaj, a lapocka, a comb, az oldalas heveder, a komoly köröm. De még szebb volt legtöbb pulton a marha, vadul vöröslöttek a levesnek való szép szegyek, a ragyogó hátszínek, fehérpecsenyék, a sötét bélszínek.

Ami feltűnt azonnal: mindenütt nagy halomban állt a friss, gusztusos, felaprított, pörköltnek való birkahús.

Mikor a harmadik helyen is meglátta, már tudta, hogy ha tetszik neki, ha nem, ő bizony csinálni fog egy birkapörköltet, sajnálja.

Mivel idegen volt itt, ahhoz a húsoshoz állt be, amely előtt leghosszabb volt a sor; az okos turista mindig a bennszülöttek járta csapáson próbálja elérni célját.

Mikor sorra került, kért másfél kiló aprózott birkahúst mindenekelőtt. Egy kilót röstellt volna kérni, sőt kevesellte a másfelet is, mikor látta, hogy alig van félig a nejlonzacskó, kért inkább két kilót. Meg még egy jó marékkal arra. Természetesen vett csontos birkahúst is, ami ott púpozódott az apróhús felett, a birkapörköltnek az adja meg úgy az ízét, mint az állagát, az aprított csont. Jó kétkilónyit vett hát abból is.

Mivel sorállás közben eldöntötte, hogy készít egy kevés húslevest is, vett hát levescsontot, marhát, három félméteres darabot, föl is apríttatta, persze. Kért aztán az ő levesébe egy jó háromtenyérnyi vaskos, szép húsos rostélyos szeletet, amelyben biztatón fehérlett porcogó, cupák is. Kicsit maga számára is váratlanul vett aztán hat jókora velős csontot, mert az is volt. Kért aztán még másfél kilónyi tarját, amit - gondolta - majd bepácol, és kisüt belőle egy-egy szeletet bármikor.

A fiatal hentes fiú a pult mögött szépen belehelyezte egy nagy nejlonszatyorba a tételeket, és kiadta a pakkot.

Hazatérve kifújta magát, majd szépen kipakolta a szatyrok tartalmát az asztalra, pultra. Gusztálta a szerzeményeket. Aztán hirtelen megakadt; a tarja nem volt sehol. Pedig szép tarja volt, legalább kétkilónyi, csonttal. Napirendre tért a dolog felett hamar, sőt tulajdonképpen így tartotta már természetesnek is; a hentes átpenderítette a jó pénzűnek és bárgyúnak tűnő, de mindenekelőtt idegen kuncsaftot. Magától értetődik ez.

Legelébb föltette a velős csontokat, aztán föltette volna a marhacsontot is, de akkor rájött, hogy nincsen nagylábasa, pontosabban megfelelő méretű lábosa nincsen, itt nincsen neki. Negyedóra múlva újra kinn volt a Lehelen, húsz perc múlva már zötykölődött is vissza kezében egy tizenhárom literes piros lábossal, no meg a hozzá való fedővel. (Kétezer-nyolcszáz forint volt a kettő.)

Föltette a csontot is, jó nagy lángra, gondolta, az rotyoghat nyugodtan, akár a lóhús, az még nem leves lesz, csak afféle leves- és pörköltalap. Aztán hagymát tisztított, aprított, vöröshagymát, meg újhagymát, meg póréhagymát, meg lila hagymát is, általában fonnyadtabb, száradtabb darabokat. Sok hagymaféleség marad meg mostanság nála, örült, hogy most fölhasználhatja mindet, nem szerette, ha a dolgok pocsékba vesznek.

Rengeteg hagymát pirított hát új lábasában, disznózsíron, amelybe belesütött elébb egy szép füstöltszalonna-darabot is. Aztán gondosan, lefedve, sokáig párolta a hagymát. De sokat hallgatta, hogy a hagymát egészen pépesre kell párolni, lefedve, mert csak úgy a jó. Úgy csinálta. Mindenben minden benne van.

Közben persze le-leugrott különböző boltokba vagy ötször. Ezért jó városban lakni, közel a bolt, van mindenféle, olyik nyitva tart ünnepnap is.

A velő, persze, már délelőtt tizenegykor ott remegett a forró levessel teli tálkában, szerencsére eléggé nyivásztának bizonyult, kevés volt a csontokban, és ami mégis, hát az se volt valami fényes, de legalább föl tudta egymaga falni a nagyját, kanállal ette sózva, borsozva, egy zsemlyéből harapva hozzá, ha már muszáj volt.

Este hétre kész volt a leves, benne egy kis gondosan lezsírozott velőscsont-lé, marhacsontlé, töméntelen zöldség. És készen volt az egész napon át húslével és borral locsolt, bajai házi pirospaprikától vöröslő, egy - a debreceni Aczél Géza nyomán - beleaprított fél fej kelkáposztával meglepett, bátran fűszerezett, kocsonyás zaftú pörkölt is, amelyben az apróhús nem főtt még szálasra, de a csontosról már villaérintésre omlott le a hús. Leszűrte a kumplit is, tálba rendezte a savanyúkat, aprított pár karika paradicsomot, uborkát a díszítéshez.

Nem kóstolt meg semmit, eléggé eltelt a velővel, még rosszul is lett volna tán, ha másfél liternyi rozébort kisfröccsként elővigyázatosan el nem kortyolt volna; no meg tudta úgy is, hogy minden jó.

Akkor lement. Elég sokat kellett mászkálnia, hiába, a többség kirajzott. De azért húsz perc múlva belebotlott az első jó barátba, mégiscsak otthon van ő itt.

- Egy kis birkapörkölt? - kérdezte köszönés helyett.

Kicsit szánakozva mosolyogtak rá:

- Ne panaszkodj. Te csináltad, te akartad.

Hallgatott, szembenézett, aztán csak ismételte elég nyugodtan, határozottan:

- Birkapörkölt?