A barátnőim látszólag normálisak; író, menedzser, operaénekes, kocsmai pultos, városkutató is akad köztük, néhányan már családanyukák. Gyakran összeülünk beszélgetni, mint amolyan KlitKlub, a megveszekedett világjobbítók kiválasztottságtudattal megáldott műhímzőegylete. Tényleg semmi gond, alig egyórás munkájába kerül egy sztájlisztcsapatnak, hogy bármelyikünkből címlaplány legyen az Önök fogalmai szerint. (Ezeket a fogalmakat szeretnénk más megvilágításba helyezni egyébiránt.) Nem zsíros a hajunk, csak amikor a napi szépészeti rutinon felülkerekedik az életvezetési káosz vagy a leadási határidők. Alapvetően vidám társaság; forrófejű, pajzán feminista alakulat Diana DiMassa képregényrajzoló ötlete után szabadon. Vannak egészen vad, az agyi sorvadásban szenvedő szűkebb és tágabb környezetünk megmentésére született elképzeléseink és különleges ételreceptjeink.

Sokat nevetünk, mert sok van a világban, mi vicces, kedvencünk az önpusztító fekete komédia. Nemi erőszak: egészen kis kacaj; ugyanennek a csoportos verziója: gyilkos humor. Hát valahogy így, a saját kárunkra természetesen. Azért szeretjük a férfiakat; ha öregek, ha hájasak, ha ráncosak, ha "nőiesek", akkor sincs velük bajunk. Csak úgy, mint mi, ők is emberek.

Legutóbb a politikus fajtáról beszélgettünk kávé mellett szivarozgatva, patáinkat csinos bőrcipőkbe rejtve; gurguláztunk a nevetéstől, hogy például Kósa Lajos, Debrecen polgármestere, csináltatott-e pénisznagyobbító műtétet, mielőtt a Playboyban a Havas Henriknek interjút adott. Mert az ember úgy mégiscsak biztosabbra mehet az összemérésben, plusz öntudatosabban gyalázhat nőnemű bolygólakó társakat. Szóval azt firtattuk, hogy szüksége volt-e erre a beavatkozásra, vagy csak úgy, spontán jön az ellenkező neműekkel szembeni nyilvános arrogancia. A pocakosodó pártreménység úgy beszélt egyik áldozatáról, mint valami üres fejű kirakati báburól; a másikról meg eszébe jutott egy botoxkezeléses poén. Történetesen nem az adott lapban szereplő (fő)szerkesztői és olvasói szépségideálokról beszélt, vagy a szóban forgó szám egyetlen női szerzőjéről, aki egyébként pszichológus végzettségű kiszolgáló személyzet, és épp a megkötözős szexet élteti. Mi tagadás, az sem volna szép. Kósa két kollégáját szólta le, hímsoviniszta ideológiai alapokon, vagyis céltáblái szintén politikusok. Az üzenet félreérthetetlen: a politika férfimunka, és hinnünk kell neki, mert valóban nem hallottunk még olyat, hogy a hun funkcionárius péniszt viselő politikai ellenfelei külső megjelenésére hivatkozva érvelt volna, vagy akár csak ráncaik kárára poénkodott. Képzeljük el, ha úgy kezdődne egy kereskedelmi reggel, hogy Kóka János a haverjaival röhög, és azon polemizál, hogy Pokorni kopaszodása vajon a gondolkodása mélyülésének a jele-e, vagy szexepil. Az meg visszavulgarizálna, hogy a sok evés a sivár szexuális élet félreérthetetlen jele.

A politikusok sokat nyilatkoznak, fele-ennyit se kéne nekik, bölcsebbek maradnának, ám újabban a bulvármédia is tőlük hangos, tehát jó alkalmuk van rá, hogy lappangó vagy ordítóan egyértelmű, nőgyűlölő gesztusaikkal lerántsák a közbeszéd szintjét a rendszerváltás előttihez képest is középkorira. Lecserélendő, öreg nejekről hadoválnak, vagy lealacsonyító bókokkal próbálkoznak, amelyek aztán jól kijelölik a nők számára az alkalmas szerepeket. A konzervatívok gyerekszülő gépekre és abortuszszédelgőkre osztják a világot, a régi jó szűz, versus kurva tematika szerint; a liberálisok meg kisegítő munkaerőt, stencilgépeket vizionálnak deréktól fölfelé. Aztán mindezt jól lenyilatkozzák, megtörvényhozzák így vagy úgy. Az idegengyűlölet és a homofóbia leplezése valahogy már jobban megy nekik. Macerás, botrány van belőle, magyarázkodhatnak, megbukhatnak etc. Hát marad a régi, jó lemez: a nő kárára poénkodás. Elég egy zavart bocsánatot elrebegni érte, vagy egy "nem úgy gondoltam"-ot, ha egyáltalán észreveszi valaki. Senki nem magyarázza el nekik, hogy nem illik ránctalanító kezelésért kiáltani, csak azért, mert az idősödő nő nem a saját édesanyjuk történetesen.

Katus fia, vagy A konyhaablakból című szakácskönyvbestseller író férje pártjainak kommunikációs tréningjeibe bele kellene már szőni a gender mainstreaming gondolatot, ahogy az mostanában a civilizált országokban menő. Politikáik fő áramába helyezni a társadalom másik feléről való korrekt beszéd elvét, különben nem hisszük el nekik, hogy képesek a nők (ötgyerekesek, gyermektelenek, bántalmazottak, egyedülállók, öregek, leszbikusok etc.) szempontjait is figyelembe venni, amikor meghozzák a társadalomjobbító döntéseiket. Háj tájm, ahogy az angol mondja, az idén rengeteg európai forrás megcsapolható e célra, 2007 az esély éve, hát adjanak esélyt annak is, hogy lesz a politikusoknak végre humanoid modoruk, és nem stepfordi típusú feleségekhez vagy fizetett kéjnő képzeteikhez mérik a világot nekünk. Nehéz lesz persze az út, elhangzik még néhány szexista vicc, lesz asszonygyalázó menet is a vidám baráti társaság előtt, lesz vita, türelmetlenkedés. Aztán egyre javul majd a helyzet, jó érzés az, ha a leánygyerek partnerként tekint az apára; vagy a párttársak nem gondolják, hogy férfiatlan az, aki már négykor rohan a bölcsődébe a gyerekért, és munka után nem sörözni megy. A lapok majd nem a tábornok lányáról beszélnek, hanem Ségolene Royalról, mert van rendes neve neki, pont, ahogy a harmincéves koráig a görög származású édesanyjával élt ellenfelének is. Végül egymással is úgy tárgyalnak majd, mint akik nem cromagnoniak.

Hát ezt veséztük ki legutóbb a klubban, ilyen utópiákat vázoltunk magunk elé, aztán ki táncórára, ki cikket írni, de ne higgyenek nekünk, mert valójában semmi nem az, aminek nevezzük nyilvánosan.