Magyarországot kétszáz éve egyfolytában reformálják. A magyar társadalom e kétszáz év alatt két nagy reformkort és mérhetetlenül sok reformkurzust ért meg. Egy valóságos reformkort a XVIII-XIX. fordulóján, amikor az országot valóban újraalapozták, és egy új reformkort a XIX-XX. század fordulóján, amely azonban nagyszabású álmaival együtt az első világháború hamvába holt. Magyarországon még az államszocializmust is szüntelenül reformálták, legalább 1968-tól kezdődően, hogy aztán reformok és ellenreformok kacskaringós útján haladva a diktatúra fájából egészen tűrhető vaskarika készüljön a társadalom hathatós közreműködésével és jóváhagyásával. De tulajdonképpen mélyreható reform - átalakulás - volt az 1989-es rendszerváltás is, még ha a harmadik nagy reformkor ígérete az új századfordulón-ezredfordulón nem is teljesült.

Kell-e mondani, hogy a reformok Kelet-Európában mindig felülről jönnek (nota bene: az ellenreformok is), akár az a céljuk, hogy a fennálló uralmi rendet robbanással fenyegető társadalmi feszültségeket ilyen-olyan engedményekkel kioltsák (mint például az állam totális hatalmát leépítő, liberalizáló reformok esetében); akár pedig az a cél, hogy a megroppant vagy roskatag államot modernizálják, gazdaságilag versenyképessé, katonailag erőssé tegyék, és ezáltal elkerüljék az öszszeomlást, ami persze maga alá temetné a fennálló uralmi rendet is (mint például a társadalommal szemben idomárként, civilizátorként, belső gyarmatosítóként fellépő kelet-európai abszolutizmusokban vagy reformdiktatúrákban). Ma nem ez a cél, hanem a helyi társadalmak gazdasági felzárkózása, uniós és globális integrációja. Az eszközök is mások (demokrácia, jogállam, parlament), a reformálás módja azonban vajmi keveset változott.

A felülről elkezdett reformizmus kettős, egymástól elválaszthatatlan alapkérdése a következő: mi a reformok tárgya és mi a reformálás módja? Hadd foglaljam össze mindkét kérdésre jó előre a válaszaimat. Az első kérdésre az a válaszom, hogy bármilyen értelmes reformpolitikának az évszázadok alatt megszilárdult és működő társadalmi módok - a kelet-európai magyar mód - módosítására kell irányulnia. A reformok igazi tárgya: a módok módosítása. A második kérdésre pedig az a válaszom, hogy a régi módon - felülről, kívülről, a "jó", az "ésszerű", az "elkerülhetetlen" reformprogramok erőltetett bevezetésével, civilizátori allűrökkel - nem lehet elérni a társadalmi módok megváltozását. A nagy ellátórendszereknek az egész társadalmat alapjaiban érintő reformját a reformálás módjának reformjával kell (kellett volna) elkezdeni (vagy - ha már - kellene újrakezdeni).

A reformereknek először is saját magukat, saját politikai gondolkodásukat és gyakorlatukat kell megreformálniuk. Ez nem morális parancs, hanem a reformok politikai sikerre vitelének sine qua non-ja. Márpedig sikernek két évszázadnyi magyar reformtopogás után szerintem nem valamely reformprogram megvalósítása, hanem a reformálások szükségtelenné válása tekinthető. Az, ha a társadalom magától változik, alakul át, ha a társadalom rendeli meg az államtól a számára szükséges változtatásokat. Ezt azonban értelmetlenség reformnak nevezni. Ennek a paradicsomi állapotnak az eléréséhez azonban a reformpolitikának szakítania kell az utánzó-követő jellegű, aufklérista típusú, moralizálva terrorizáló civilizátori reformizmus egész megörökölt gondolkodásmódjával, arrogáns politikai stílusával és könyörtelen gyakorlatával, amely ugyanabba a módba van végzetesen bezárva, amelyet a reformoknak meg kellene változtatniuk. Rá lehet erőltetni új eszközöket, új szabályokat, fejlettebb technikákat, szervezésformákat, intézményeket a társadalomra, de a módok ettől még nem változnak meg, sőt, a reformálás civilizátori módja még meg is merevíti, igazolja és védelmi funkcióval ruházza föl a kialakult társadalmi módokat.

A reformok kulcskérdése tehát a módok kérdése. De mi a mód? Általánosságban fogalmazva a mód valaminek - valamilyen élettevékenységnek, történésnek, bekövetkezésnek, működésnek, használatnak - a "hogyan"-ja vagy "miként"-je. Életmódról, gondolkodási módról, érdekérvényesítési módról, harcmódról, viselkedési módról beszélünk. A módban egy kisebb vagy nagyobb életközösség társadalmi tapasztalata, ismétlődő helyzetekre adott ismétlődő reakciói, alkalmazkodási és szembeszegülési stratégiái egyfajta rendként, rutinként, reflexként vagy automatizmusként örökítődnek meg és rögzülnek. Módokról beszélve egy egész társadalom kialakult "táncrendjére", a politikai, gazdasági és egyéb játszmák állandó lejátszási módjaira, tipikus társadalmi reagálási módokra gondolunk, amelyeket nem lehet büntetlenül - avagy hát következmények nélkül - semmibe venni, nem tudni róluk, vagy úgy tenni, mintha nem léteznénk. Ugyanakkor a módokba nem lehet és nem is tanácsos kívülről behatolni. A módokat nem tanácsos feltörni, lerombolni. Könnyen előállhat ugyanis az a helyzet, hogy a régi módokat (létfenntartási, érdekérvényesítési, jövedelemszerzési, együttélési, konfliktuslejátszási módokat) sikeresen felbomlasztják, anélkül, hogy új módok léphetnének a helyükbe, ami egyenlő a káosszal.

A társadalom polititikai ellenállása lehet gyönge, a módok ellenállása azonban mindig szívós és kemény minden kívülről és felülről jövő változtatással szemben. Ne feledjük, hogy a magyar társadalom a XX. század nagy részét két konszolidált autoritárius-paternalista rendszerben élte le, ami rányomta bélyegét a társadalmi módokra. Csakhogy a társadalom is rányomta bélyegét ezekre a rendszerekre. Mindkét rendszer viszonylagos tartósságának és politikai sikerességének a titka a módok felfedezésében és elfogadásában rejlett, abban, hogy az adott rendszert (itt a restaurált félfeudális kasztrendszert, ott a restaurált szovjet típusú államszocialista rendszert) áthangolták a magyar módnak megfelelően (a Kádár-rendszer e tekintetben különösképpen sikeres volt), amivel biztosították a rendszerek stabilitásához szükséges társadalmi elfogadást. Ezért is tűnnek - ellentétes szociális és politikai arculatuk ellenére - olyan hasonlóaknak: ez is, az is magyar módon működtetett autoritárius rendszer volt.

A rendszerek változnak, a módok maradnak vagy alig változnak. Mondhatjuk-e, hogy a magyar társadalomban a módok forradalma zajlott le az elmúlt tizenöt évben? Hogy a társadalom legszélesebb rétegei ma más módon élnek és gondolkodnak, mint a rendszerváltás előtt? Aligha, bár persze a módok is változtak valamelyest. Egyes társadalmi csoportok és főleg egyének szintjén egészen biztosan. Össztársadalmi méretekben azonban inkább úgy, hogy a régi módok benőtték-befonták az újonnan és megint felülről bevezetett rendszert, az új intézményeket, technikákat, eszközöket.

A jelenlegi reformkurzus programjának radikalitása folytán alapvetően érinti a módokat, csak éppen úgy, mintha háborút indított volna ellenük, amit szükségképp el fog veszíteni, mert a módok felülről, kívülről, kényszerrel, diktátumokkal nem változtathatók meg. A módok megváltozása valóban előfeltétele annak, hogy a demokrácia és a piaci racionalitásra épülő gazdaság megtalálja a magyar módot, és "saját rendszerré" válhasson. De ez csak ezekből a módokból - a létező, a kialakult-rögzült jó-rossz módokból - kiindulva, a módokhoz ragaszkodó társadalmi csoportokkal, egyénekkel együttműködve lehetséges; mindenféle alaposan kidolgozott, szakszerű vagy bölcs reformprogramokból kiindulva nem. A steril szakmai racionalitás nem azonos a politikai bölcsességgel. Az érvényes és működő társadalmi módok figyelmen kívül hagyása, megsértése, önkényes megtörési vagy felszámolási kísérlete a módokban rejlő inerciát erővé, sajátos reformellenes potenciává alakítja át, amit aztán győzelemre juttatja az ellenreformot. És akkor lehet megint mindent kezdeni elölről: a magyar reformizmus kétszáz éves taposómalmában tovább taposni a semmit.