A tudományos válasz tehát az, hogy igen is, meg nem is, az egész nézőpont kérdése. Markusen vélekedését igen jól alátámasztja a közgazdászok körében mostanában kialakuló vita, amelyben élesen ütköznek a nézetek, s ugyanarról a jelenségről teljesen eltérő vélemények fogalmazódnak meg.

A kiindulópont természetesen David Ricardo (1772-1823), aki a komparatív előnyök bemutatására hozta fel példaként Angliát és Portugáliát. Előbbiben gyorsan fejlődik a textilipar az ipari forradalom hatására, utóbbinak a kedvező fekvése miatt híres a borászata. A helyi előnyökre támaszkodva érdemesebb tehát árucserét folytatni, mintsem szövetet, ruhát gyártani Portugáliában, s szőlőt termeszteni a ködös Albionban. Az egyetemeken máig ezt tanítják, a közgazdászok gondolkodását ezek az összefüggések határozzák meg. A Harvardon oktató Greg Mankiw, aki Bush elnök tanácsadója is volt, s a szabadkereskedelem feltétlen híve, úgy véli, hogy a feldolgozóipar után a szolgáltatások kitelepítése a fejlett országokból a fejlődőkbe továbbra is beleillik a ricardói keretbe.

Aki szellemi forradalmat szeretne kirobbantani, vagy csupán kitűnni kíván a közgazdászok tömegéből, annak viszonylag könnyű dolga van: szakít Ricardóval. Így tett Gene Rossman és Esteban Rossi-Hansberg, a Princeton Egyetem két szakértője és Richard Baldwin, a genfi Institute of International Studies elemzője is. Azt hirdetik, hogy Ricardo voltaképpen "félmunkát" végzett. Igaz, hogy a nemzetközi kereskedelem továbbra is a komparatív előnyökre épül, ám bő kétszáz éve a készterméket szállították egyik országból a másikba, ma viszont teljesen más a helyzet. A termelési folyamat apró részeire szakadt szét, s a multinacionális vállalatok az egyes részfeladatokat ott végeztetik el, ahol a legelőnyösebb. Az információs technológia fejlődése pedig lehetővé teszi, hogy a szolgáltatásokat is tömegesen helyezzék ki, mondjuk az Egyesült Államokból Indiába vagy Kínába, vagy éppen az Európai Unió új tagországaiba, ahonnan persze szintén elvándorolt már a képzetlen, olcsó munkaerőt felszívó feldolgozóipar.

A felszabaduló munkaerő a fejlett országokban ideális esetben újra állást talál, esetleg még hatékonyabban, szellemi energiáit jobban lekötve foglalkoztatható. Persze, ha a termelés vagy a szolgáltatás nemzetközi hálózatba illeszkedik egy vállalaton belül, sokkal több termék állítható elő, olcsóbban. Ez csökkenti az árat, de ronthatja a cserearányokat is, ami a munkavállalónak is hátrányos. Baldwin szerint a globalizációról kialakuló kép mindinkább nagy felbontású, jól látszik, hogy a nemzetközi verseny nem az országok, az iparágak, az egyes cégek vetélkedésére szorítkozik, hanem a részfeladatokra is kiterjed, azaz bizonyos értelemben személyes töltetet kap, mindenkinek meg kell mérkőznie távoli államokban élő vetélytársakkal is.

Ricardo, nagy felbontásban. Ez győzte meg a princetoni professzort, az amerikai jegybank volt alelnökét, a demokrata politikusok tanácsadóját, Alan Blindert, hogy finomítsa a szabadkereskedelemről alkotott világképét. Még néhány évvel ezelőtt is azt vallotta, hogy "mint a közgazdászok 99 százaléka", ő is a szabadkereskedelemben hisz. Ám most mást mond, s ez nagy érdeklődést kelt az Egyesült Államokban is, meg másutt is. Blinder szerint új ipari forradalom bontakozik ki, a szolgáltatások is áthelyezhetőek más országokba, a magas képzettséget igénylő állások is áttelepülhetnek, ezért a következő tíz-húsz évben negyvenmillió amerikai munkahely tűnhet el. Nem a nemzetközi kereskedelmet kárhoztatja, hanem azt hangoztatja, hogy az első ipari forradalom is növelte ugyan a jólétet, ám alapvetően megváltoztatta az életformát, ahogy az emberek vidékről a városba mentek, ahogy gyermekeiket nevelték és oktatták, ahogy az üzleti szervezetek és a kormányzati formák és módszerek átalakultak. Most hasonlóan nagy változásokkal kell szembenézni, s Blinder csupán szeretné ráébreszteni az amerikaikat, s persze mindenki mást, aki ebben a folyamatban érintve van, hogy bizony végig kellene gondolni, mely állások, foglalkozások maradhatnak az egyes fejlett országokban, miként kellene az oktatást átszervezni, s a kormányzatnak beavatkozni olyan adókedvezményekkel, amelyek a vállalatokat amerikai - vagy német, olasz, magyar, stb. - munkahelyek teremtésére ösztönzik.

Mindezt súlyos tévedésnek állítja be azonban az indiai Jagdish Bhagwati, a New York-i Columbia Egyetem tanára, aki azzal érvel, hogy a magas képzettséget igénylő szakmákban az Egyesült Államok sokkal több állást hoz létre, mint amennyit elveszít. Blinder szerint Bhagwati a fától nem látja az erdőt, s nem észleli, mi vár ránk a következő húsz évben. A két nagyon ismert közgazdász számára a Harvard Egyetemen szerveznek vitát, még ebben a hónapban.

Blinder bevallottan sokkolni akar. S a ricardói tanokat nagyobb felbontásban bemutató Grossman, Rossi-Hansberg és Baldwin is arra utal, hogy pusztán a régi teóriák alapján nem lehet előre jelezni, hogy mely iparágak, ágazatok, szakmák tűnnek el a fejlett országokból. A gyári munkások felfogták, mi vár rájuk, emlékeztet Blinder, ám most a magasan képzett, politikailag befolyásos, aktív emberekre csap le a globalizáció, s ők ezt nem fogják annyiban hagyni.