Világot jelentő, ingatag deszkák
Amikor az átépítés terveit bírálók egy 150 éves műemlék lerombolásáról, gyanús pénzügyi üzelmekről beszélnek, a másik tábor felteszi a kérdést: nem volna-e helyesebb egy nem is olyan régi, 80 éves épület helyreállításáról, funkcióinak gazdagításáról szólni? Hiszen a színházat a múlt század húszas éveiben teljesen átalakították.
Legyen bár „gyanús tranzakció”, vagy éppenséggel „az évszázad kulturális beruházása Szabadkán”, a szerb Nemzeti Fejlesztési Alap támogatásával megújuló színház megérdemli, hogy végre törődjenek vele. Több mint két évtizede került először szóba, hogy a helyzet tarthatatlan.
Már akkor sürgős lett volna a rekonstrukció, ehelyett csak súlyosbította a problémát a jugoszláv színházi életben akkor nagymenőnek számító Ljubisa Risztics, aki Belgrádból indult és Ljubljanán keresztül érkezett ide, hogy aztán a magyar és a horvát társulat összemosásával „eklektikus színházat” csináljon. A később politikai pályára állt, a volt szerb diktátor feleségének pártjában buzgólkodó excentrikus rendező itt vitte színre Madách Ember tragédiájának soknyelvű, szöveg és helyszín nélküli, bábeli változatát, s közben saját zsebre eladta a mennyezetről a csillárokat, a nézőtérről a vörös bársonyszékeket, az épület pedig szép lassan használhatatlanná, sőt életveszélyessé vált.
Azóta a vajdasági és szerb műemlékvédő egyesületek bábáskodásával több felújítási terv is született. Ezek többségének a lényege az, hogy a romos épület jellegzetes homlokzata megmarad, belső terei pedig megújulnak.
Vagyis a Népszínház a szó szoros értelmében a kultúra és művészet helyi palotája lesz. Koncerttermei, kisebb-nagyobb színházi terei otthont nyújthatnak majd a most próbatermek és ideiglenes játékszínek között vándorló művészeknek, akik mindazonáltal a mostoha körülmények között is figyelemreméltó produkciókkal tudnak a helyi és a határon túli színházközönség elé állni.
