Mű, balhé
Észt zászlóba burkolózott futballszurkoló borul össze az orosz trikolórba öltözött ellenszurkolóval. A tallinni stadion körül rendőrök alig láthatók. A hazai szektorban a 9 ezer néző vegyesen ugrik fel az orosz és az észt támadásokkor – hiába, az 1,3 milliós Észtország lakóinak 30 százaléka orosz. De van, aki annak szurkol, akinél a labda van: arca egyik felén észt, másikon orosz színek virítanak.
Az ezer vendégszurkoló sem tesz mást, csak szurkol, bármilyen rendbontást és szervezett tiltakozást is előlegezett meg nekik a sajtó, a Bronzkatona elmozdításának terve miatt. A 0-2-es győzelem után kivonultak az emlékműhöz, virágot tettek le, kicsit borzolták a kedélyeket Oroszország éltetésével és hazamentek. Így zajlott le az észt-orosz Eb-selejtező március végén.
Alaposan megdolgozott az észt és az orosz politikai vezetés azért, hogy a helyzet megromoljon, bár még mindig több a józan civil, mint a józan politikus. Miközben az azóta már áthelyezett tallinni világháborús szovjet emlékmű nyomán az észt orosz konfliktusban a NATO és az EU is állást foglalt, Tallinnban zavargások voltak – egy fiatalember meghalt -, az észt nagykövetség a Kreml-párti ifjúsági szervezetek blokádja alá került, addig a civilek a legutóbbi napokig mérsékelt nemtetszéssel vagy vállrándítással fogadták az Andrus Ansip vezette észt kormány javaslatára végrehajtott – és az ellenzéki Centrista párt által ellenzett – emlékmű-áthelyezést.
A mű körüli balhé persze nem teljesen alaptalan társadalmi feszültség megnyilvánulása, ám eszkalálódása csak azért volt lehetséges, mert mindkét ország vezetésének kapóra jött: a Reformpárt Ansippal megnyerte a parlamenti választást, megszerezve a radikális észt szavazók támogatását, a vitával pedig Moszkva kényelmesen elterelheti a figyelmet a választási évben az ellenzéki tüntetések elleni rendőri erőszakról, újra és újra megmutatva, hogyan zavarták szét az észt rendőrök a tallinni tiltakozókat.
