Duda Éva (ő az) kivételes műgonddal elkészített munkája zsigerileg utasítja el mindazt, ami számtalan hazai és külhoni kortárs táncos-mozgásos katyvasz esszenciája. Vagyis: mikor egy soványka tapasztalatú, ám létfilozófusként tetszelgő paradicsommadár kelletlenül leereszkedik a nagyérdeműhöz, hogy – velőtrázó „egzisztencialista” kiáltványa kíséretében – föltárja sebeit.

Az Aréna: eltűnt-letűnt kor lenyomata; csalfa nosztalgia nélkül. Akár egy lélektelen, zsivajtól hangos metrómegállóba helyezett régészeti lelet. Fájdalmas, igaz és valószerűtlen.

A színpadtér bal oldalán tükörfal. A padlón négy, neonfénnyel világító plexidoboz. A táncosnőkön (Blaskó Borbála, Hargitai Mariann, Palcsó Nóra, Virág Melinda) khitónszerű, combközépig érő, lágy esésű, drapp-gyűrt selyemruha. Hommage á Isadora Duncan. Arcukon, meztelen karjukon aranyfesték-nyomok. A férfiak (Bora Gábor, Feicht Zoltán, Katona Gábor, Katonka Zoltán) levágott ujjú pamuttrikót, vagy mellényt és hosszú nadrágot viselnek. A táncos-koreográfus egyórás, az orkesztika iskola hatását mutató dolgozata – rendkívül koncentrált – tisztatánc. Amely egyetlen – a címül választott – szó körül kering.

Az éteri, érzéki munka megidézi mindazt, ami lassan enyészik el. Néha úgy tűnik, mintha a bábunak tetsző szépségekből kiszökött volna az élet. A rebbenő mozdulatokra, illékony érintésekre épülő duókban egyszerre jelenik meg a gyöngédség, a bizonytalanság, az elutasítás és (leginkább Blaskó Borbála csodás megformálásában) a kétségbeesett erőfitogtatás. Elszakadáskor, védekezésül. Mert az Aréna – egyfelől – a nemek küzdőtere, a látszat porondja. Másrészt mementó.

Duda Éva kismesteri darabjának végén az antik szobrokká merevedő táncosokra homokfüggöny hullik. Vonzza a tekintetet, ahogyan a gomolygó füst és a földöntúli-derengő fények. Ám a nagyszerű dinamikájú produkció korántsem pusztán a látványerejével ejt rabul. A táncnyelve ugyanennyire karakteres, sőt rafinált. Miközben minden rezdülés ösztönösnek, esetlegesnek hat, nincs olyan pillanat, amely ne volna tudatosan átgondolt. A remekül szerkesztett opus különálló – mégis, egymástól elválaszthatatlan – feszes epizódokból áll (össze), melyeket kihunyó fény tagol. Kitűnő Kunert Péter zenei kollázsa.

Dacára annak, hogy az – apró térbe zárt, elegáns, intim – szakmunka mérnöki precizitást sejtet, a fiatal táncalkotó bátran kockáztat: az Aréna mozgásrendszere a táncosoktól nagyfokú jelenlétet, összpontosítást követel. (Nem csupán annál a bravúr-epizódnál, mikor az egyik táncosnő leveti magát a karzatról.) Ám a 27-i előadást sajátosan magyaros szabotázs zavarta meg: egy, az első sorban feszítő, mindenre elszánt fotográfus hidegvérrel fényképezte volna végig az estét, ha fél óra múltán nem torkolja le egy tűzrőlpattant asszony.

Mégsem – csupán – e kellemetlen közjáték okán uralkodott el rajtam az érzés: milyen jó volna újra, úgy igazán elveszni Duda álomszínházában. Hanem mert az Arénánál – hazai táncszínpadon – rég nem láttam bölcsebb, megindítóbb, kiváltképp: biztosabb ízlésű művet.

Rebbenõ mozdulatok, illékony érintések