A Koidzumi-szannak írt e-mailben már az elején kijelentettem, hogy a gimnáziumban csak azért kaptam ötöst énekből, mert a kötelező éneklés-felelés helyett inkább könyvtárba mentem, hogy egy klasszikus mű meghallgatásával mentsem meg az osztálytársaimat a sokkoló élménytől. (Japánban azonban azért néha-néha előfordul, hogy egy karaokeeste során a barátaimat egy németül énekelt Dzsingisz Kán-opusszal vagy épp Nena 99 luftballon című számával büntetem.)

Koidzumi-szan, a kórus rangidős tagja persze mindjárt biztosított, hogy itt szó sincs éneklésről, hanem csak a kiejtésről és a helyes hangsúlyról lenne szó. Az előre megegyezett időpontban, a nagojai hangversenyterem-komplexum büféjében aztán találkoztunk, ahol Koidzumi bemutatott a karmesternek. Ő elmesélte: decemberben és januárban Magyarországon járt, hogy ötleteket és ihletet merítsen a munkához. Azt is elmondta, hogy a kórusuk körülbelül harminc, a kort, az érdeklődést és a foglalkozást tekintve teljesen vegyes, ámde lelkes tagból áll, akiket a zene iránti szeretet köt össze. Majd kezembe nyomta a kottát a három magyar dallal. Kodálytól a Túrót eszik a cigány és a Jézus és a kufárok című mű, valamint Weöres Sándor A balholmi leányok című versének Kodály-féle kórusfeldolgozása szerepelt a kis füzetben.

A háromból az első dal tűnt - még általános iskolából - ismerősnek, a másik kettőt viszont nem ismertem. Sebaj, gondoltam, hisz a szövegben azért így is tudok segíteni.

Miután megittuk a teánkat, felmentünk a hangszigetelt próbaterembe, ahol mindjárt megilletődtem, mivel taps és hajlongás fogadott. A terem közepére helyezett asztalhoz és székhez vezettek, jelezve, hogy ezen a napon a karmesternél is fontosabb szerep vár rám. Rövid, kölcsönös bemutatkozás után aztán a csoport énekelni kezdte a Weöres Sándor-verset, amitől rögtön libabőrös lettem: leírhatatlan érzés volt hallani, hogy egy lelkes külföldi csapat, amelynek a zenén kívül nem sok köze van az én hazámhoz, az anyanyelvemen énekel. Ráadásul milyen szépen. Még a nehéz szavakat is gyönyörűen artikulálva, helyesen ejtették ki. A csoport megilletődve utasította vissza dicséretemet, és arra kért, hogy azért olvassam fel nekik a szöveget. A jelentést azonban nem kellett nagyon magyarázni, mivel a karmesternek megvolt a művek japán fordítása.

Hasonlóképp történt a másik két dallal is: a kis csapat szívszorongatóan énekelt. Érdekes volt látni, hogy az amúgy nagyon hierarchikus, kötött és formális japánok mennyire feloldódtak az éneklés során: nem volt különbség férfi és nő, fiatal és idős, vezérigazgató vagy diák között. És főleg milyen átéléssel énekelték egy számukra távoli és ismeretlen kultúra dalait, zenei emlékeit! A japánoknak a magyar népzene iránti érdeklődését sokan egyébként azzal magyarázzák, hogy mindkét ország zenéje a pentatonra épül. Japánban a buddhista egyházi szertartások és az udvari szórakoztató zene hangsora ötfokú, bár az is igaz, hogy ezek mű- és nem népzenék, a mi népdalainknál pedig sokkal lassabbak.

A szigetországnak a Kodály-módszer és a zeneszerző művei iránti rajongása ahhoz is köthető, hogy a magyar zenepedagógus céljai között az ifjúságnevelés és a csoporthoz tartozás hangsúlya is szerepelt, amelyek jól illeszkednek a japán értékrendszerbe. Tokióban is van a módszert népszerűsítő Kodály-intézet, de a budapesti Zeneakadémián is számos japán tanul. A 2007-es, kettős Kodály-évről, születésének 125. és halálának 40. évfordulójáról pedig a japán fővárosban is megemlékeztek. A világjáró debreceni Koncz Művészeti Galéria például nemrég Tokióban mutatta be a Kodály-év alkalmából összeállított képzőművészeti anyagát, a japán Muszasinó Zeneakadémia magyar vendégoktatói Bartók, Kodály és Liszt műveivel járultak hozzá az évforduló ünnepléséhez. De számos híres japán előadóművész és együttes, például a Tokiói Filharmonikusok idei repertoárjában is szerepel Kodály Zoltán egyik-másik ismertebb alkotása.

Lapunk tudósítója épp a magyar kiejtést figyeli a japán kórus próbáján