Kezükhöz csont tapad
„Mert a bűn az csak bűn marad, kezükhöz vér tapad/ Istentől embertől, ne várjon irgalmat./ Ezernyi áldozat most, sírjából felmutat./ Gyilkos és áruló, szent földben, nem nyughat!”
A néhány éve megalakult Kárpátia zenekar ’56-ért bosszút követelő számának imént idézett utolsó sorát mázolták fel a falra azok az emberek, akik tegnap felnyitották és kifosztották Kádár János és felesége sírját. Csontokat és hamvakat raboltak – nagy valószínűséggel. Ami biztos: a sírt feldúlták.
A sírgyilkosokkal azonban nincs mit szembefordítani.
Ők mindenkit megaláztak a maguk nyomorultságában.
Csakhogy merjük-e már azt mondani, hogy velük aztán túljutottunk minden elképzelhető határon? Eddig, és ne tovább? Miért pont eddig? Miért pont ennél ne tovább?
Miből gondoljuk, hogy ha kiiktatták – de legalábbis szem elől tévesztették – közéletünk etikai törvényeit, akkor remélhetünk bármit is, ami törvényszerű volna?
Ha kedves csíkos lobogó a sokak számára fájdalmas Árpád-sávos zászló, ha szabály, hogy baloldali rendezvény szétdúlható, liberális pláne, ha miniszterelnök dobálandó, ha kendermagosoknak ellendemonstráció jár, ha természetes, hogy a rivális futballcsapat szurkolóin rajta kell ütni, ha a jobboldali hírtévé számára ifjú forradalmárok azok, akik felgyújtják az MTV-t, ha Ságvári Endre emléktábláját évszakonként egyszer szét kell verni, ha nem lehet úgy végigmenni az utcán, hogy ne látna az ember gyalázott emlékhelyet, (mindig csak baloldalit, igaz, abból több van), ha egy komplett – akár, ha vitatható – társadalmi reform ellenzéki értékelése kimerül annyiban, hogy a volt ifjúkommunista arisztokrata menedzserek tovább rabolnak, zsebre rakják, amit korábban nem tudtak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az európai – mit európai, az összes komoly – civilizáció szabályai Magyarországon eltemethetők, rájuk föld hányható, amelyen trappolhat a téboly, megerősítve zavarba ejtő nyilatkozatokkal, amelyek szerint mindez nem más, mint kegyeleti ügy. (Amikor tizenéves ifjak néhány éve földúlták a nagyatádi zsidótemetőt, kihantolták a holtakat, hogy aztán szétzúzzák csontjaikat, a szóra bírt rendőrtiszt azt mondta az egyik tévéhíradónak, hogy „nem antiszemitizmusból tették.”)
Szintén csak kegyeleti okok jöhettek szóba, más baj akkor sem lehetett. El kellene hinnünk, hogy most sem, amikor pedig ismét egy olyan politikai kultúrába keveredtünk, amelyben természetes fordulat az ellenfél kiiktatásáról beszélni. S ha már nem él, hát a csontjait bontják ki a földből.
Eljutunk-e odáig, hogy a közélet fontos szereplői (íróktól politikusokon át a színészekig) hamvaikat csakis a Dunába szórathatják, ha azt akarják, hogy legalább holtukban nyugtuk legyen? Onnan szűrje ki őket, aki ismeri legalább a folyót.
Bocsássunk meg, mert majd ítél a történelem? – kérdi, szavalja a Kárpátia zenekar a sírbontással együtt a falra idézett számában egy politikus: Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselője, ’56-os harcos. Bocsássunk meg? Válasza: Hát nem, és nem.
Pedig kevés aljasság van, amit nem lehet, nem kell – idő múltán.
A tegnapi ilyen örök darab lesz.
És csak pillanatnyi kaján vigaszt lop a helyzetbe, ha elképzeljük, amint ott ül néhány szerencsétlen alak Kádár János csontjain, Tamáska Mária urnájával – ízléstelenségük hamvadó sikerével. És nem tudják folytatni. Csonthalmok – vert hadak. Csontzene mindenütt.