A szerző szocialista európai parlamenti képviselő

Az észt függetlenség kikiáltásakor még keveseknek jutott volna eszükbe a lebontása, hiszen a demokratikus és antifasiszta konszenzust akkoriban nem illett megkérdőjelezni. Azóta azonban az észt SS-katonák kultusza állami rangra emelkedett, az SS-ben szolgált évek beszámítanak az állami nyugdíjba (a Vörös Hadseregben lehúzottak viszont nem), s a mindent elöntő orosz- és kommunistaellenesség a náci múlt lappangó rehabilitációjához vezetett.

A helyi SS kultusza Lettországban is virágzik, ami a kis ország legantikommunistább washingtoni barátait is sűrű fejcsóválásra készteti. Félhivatalos lett kiadványok még a zsidók kiirtására is mentségeket keresnek azok vélt "szovjetbarátsága" okán.

A lengyel kormány szélsőjobboldali tagjai szintén hadat üzentek az ottani szovjet emlékműveknek. A lengyel hatóságok Auschwitzban már be is tiltották az ottani orosz kiállítást arra hivatkozva, hogy a Szovjetunió által elfoglalt korábbi lengyel területek áldozatait szovjet áldozatokként mutatják be. De alighanem inkább arról van szó, hogy a haláltábor szovjet felszabadítóinak emléke zavarja a nácizmus és kommunizmus összemosásának nagy kísérletét, az új Kelet-Európa legkártékonyabb mítoszát.

Ez a mítosz Magyarországon is kísért, s nagy része van abban, hogy a magyar jobboldal a kortárs nyugati konzervativizmus értékeinek átvétele helyett minduntalan a szélsőjobboldali és félfasiszta eszmékhez téved vissza. Eltorzítva nemcsak önmagát, hanem az egész magyar közéletet. 1990-ben Magyarország ahhoz a demokráciához látszott visszatérni, amelynek a lehetőségét az antifasiszta koalíció győzelme teremtette meg 1945-ben. A jobboldal azonban felmondta ezt a konszenzust, s a maga történelmi alapjait az 1945 előtti Magyarországon kezdte keresni. Vagyis a süppedős mocsárban. Hiszen képtelen megmondani, hogy a Hitler mellé sodródó rezsimmel meddig vállal közösséget. 1944 márciusáig, a zsidók deportálásáig, vagy a soproni gyepűig? Ha valaki elfogadja, hogy a bolsevizmus a Legfőbb Rossz, akkor szükségszerűen el kell jutnia az ellene harcoló nácik és nyilasok legalább részleges "megértéséig". Ugyanúgy, ahogy a román és a szlovák jobboldal is eljutott Antonescu és Tiso rehabilitálásának követeléséig. Ezért eltorzult a kelet-európai történelemszemlélet, ebbe a zsákutcába masírozunk bele Tallinntól egészen a budapesti Szabadság térig ezekben a szomorú években.

Személy szerint amúgy nincs okom különösebben hálásnak lenni a szovjet felszabadítóknak. Egész életemben a nyugati kultúra és az angol nyelv vonzott. A nemzet nagyobbik részével együtt én is jobban jártam volna, ha annak idején az amerikaiak szabadítják fel Magyarországot. De a náci őrület győzelméhez képest így is jól jártunk valamennyien.

"Nincs a kommunizmusnak következetesebb ellenfele, mint amilyen én voltam az elmúlt huszonöt évben. Egyetlen szót sem vonok vissza abból, amit róla mondtam. De a most szemünk elé tárulkozó látvány mellett mindez eltörpül" - írta Churchill, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót. "Minden ember és minden állam, aki és amely folytatja a harcot a nácizmus ellen, számíthat a segítségünkre. Minden ember és minden állam, aki és amely Hitlerrel tart, az ellenségünk." Ezek a szavak a mai napig meghatározzák a nyugati demokráciák történelemszemléletét. Ezért restaurálták oly műgonddal az orosz katonák által bevésett feliratokat az újjáépített Reichstag épületében, ezért maradtak meg a szovjet hősi emlékművek Bécsben és Berlinben, ezért van a mai napig Stalingrad tér Párizsban és Brüsszelben. Ezért ítélte el a tallinni szoborbontást az amerikai képviselőház külügyi bizottságának elnöke, ezért képviselteti magát a budapesti amerikai nagykövetség a győzelem napi ünnepségeken az orosz diplomatákkal együtt.

Kelet-Európában, ahol az emberek a bőrükön érezték a szovjet megszállást, nyilván nehezebb elfogadni ezt a konszenzust. S a Szovjetunióhoz csatolt Baltikumban nyilván még nehezebb, mint Magyarországon. De csakis ez a konszenzus, az 1945-ös antifasiszta győzelem feltétlen tisztelete vezethet el minket a nyugati demokráciákhoz történő valódi - szellemi, politikai és történelmi - felzárkózáshoz. Az 1945-ös konszenzusnak (mint a történelemben mindegyiknek) akadtak hamis és álszent részletei. Sztálin bűneinek mentegetése és a katyni vérengzés elhallgatása csak a jéghegy csúcsa volt. De összehasonlíthatatlanul több jó, mint rossz épült erre a fundamentumra. A nukleáris elrettentés egyensúlya előtt jelentős része volt abban, hogy a volt szövetségesek között nem tört ki egy újabb, harmadik világháború. Kibékítette egymással a francia és a német nemzetet, s 1990 után lehetővé tette térségünk beépítését is a nyugat-európai intézményekbe. A kommunista meggyőződésű tízmilliókat sikerrel integrálta a polgári demokráciába. Az elmúlt hatvankét évben - a jugoszláv drámát leszámítva - Európában nem történt komolyabb vérontás, s a délszláv borzalmak éppen azért következtek be, mert a részt vevők visszatértek az 1945 előtti, gyilkos nacionalizmushoz.

Természetesen Nyugat-Európában is vannak antiszemita és neonáci incidensek. De az arab fiatalok provokációit, amelyek gyökere a szerencsétlen közel-keleti konfliktus, nem lehet összemosni a holokauszthoz vezető tanok rehabilitálásával. Ami pedig a neonácikat illeti, a nyugat-európai kormányzó jobboldal még a szociáldemokratáknál is keményebben lép fel minden ilyen megnyilvánulással szemben. A német CDU-CSU-t ezen a téren senki sem előzheti meg. Ez a Nyugat-Európa döbbenten figyeli a keletről felerősödő antiszemita hangokat, a szovjet emlékművek lerombolását és az SS újraéledő kultuszát, a kisállami nacionalizmusok feléledését, a romaellenes rasszizmust. Ehhez az értetlenséghez térségünk szinte minden héten hozzátesz valamit. A melegfelvonulások betiltása, a Geremek professzor elleni lengyelországi hecckampány, az őskonzervatív tanok iskolai tantervbe kényszerítése egyetlen rémálommá áll össze a nyugat-európai közvélemény szemében. Van ebben álszentség is, hiszen a nyugati társadalmak sem mentesek teljesen a hasonló tendenciáktól. De ott a politikai és szellemi elit egységes abban, hogy megbélyegezze, kiközösítse, a társadalmi tudat gyanús perifériájára szorítsa, és tartósan ott tartsa az ilyen jelenségeket. Nyugat-Európa tudja, hogy hosszú történelme egyik legbékésebb és legvirágzóbb hat évtizedét éli 1945 óta, s lelke legmélyén ezt az ezüstkort félti mindattól, ami a két világháborúhoz vezető őrjöngésekre emlékezteti.

Soha nem neveztem és nem tartottam Orbán Viktort, a Fideszt és a mértékadó jobboldali médiát "fasisztának". Éppen ezért szeretném, ha elfogadnák, hogy ebben a kérdésben a magyar jobboldal, a magyar baloldal és az egész magyar nemzet érdeke egybeesik. Elemi érdekünk, hogy minden habozás és mellébeszélés nélkül az 1945-ös demokratikus újrakezdésre épülő nyugati, antifasiszta és antirasszista közmegegyezést fogadjuk el történelemszemléletünk alapjaként. A rendszerváltozás értelme és hajtóereje az volt, hogy olyan Magyarországban akartunk élni, amely nagyjából és egészében hasonlít Nyugat-Európára. Számos fideszes politikustól személyesen is tudom, hogy ez az elemi vágy bennük is erősebb volt minden másnál. Ne hagyjuk, hogy amikor ez az álmunk teljesülhetne, rossz ösztöneink visszalökjenek minket valami zavaros kelet-európaiságba. Semmit sem nyerünk és nagyon sokat vesztünk azzal, ha minket is besorolnak a nyugati tolerancia befogadására alkalmatlan, "eltorzult és zsákutcás" kelet-európai nacionalisták közé. (Például egyszer és mindenkorra eljátsszuk az esélyt, hogy a határon túli magyarokért sikerrel kiállhassunk.)

Ha az észtek békén hagyták volna a Bronzkatonát, akkor ez annak a jele lett volna, hogy bölcsen felül tudnak emelkedni a tragikus múltjukon. De mert lebontották, visszahúzza őket abba a zavaros múltba, amelytől szabadulni szeretnének.