Mernek nagyot mondani
1. Az első dicséret
Az állás elvállalásakor világossá tettük, nem dicsérni jöttünk, ha mégis, akkor is mintha a fogunkat húznák. Ez van most. Szóval a napokban Budapest főpolgármestere Brüsszelben egy konferencián találkozott az EU közlekedési biztosával, majd már Pesten elmondta, az unió nemcsak a négyes metró, hanem a hármas és az egyes villamos útvonalának meghosszabbítását, sőt a gyorsvasút, valamint a szentendrei és a csepeli HÉV összekötésének megépítését is támogatja. A Városháza sajtófőnöke röviddel ezután, csökkentendő a bejelentési horderőt, odanyilatkozott, hogy egy hivatalos megbeszélésen az EU közlekedési főigazgatóságának egyik helyettes vezetője kötelezte el magát a támogatás mellett.
A szerkesztőség az örömhír nyomán azt tette, ami a rendes újság kötelessége, felvette a telefont és feltárcsázott néhány brüsszeli számot, amelynek nyomán kiderült, hogy a közlekedési biztos "anyagi elkötelezettséget biztosan nem vállalt", sőt, a négyes metró támogatási kérelmét Magyarország még be sem adta. A főpolgármester úr nagyot mondott. A hír hullámokat vetett, Demszky Gábor pontosított, mások kárörvendtek. Mondhatnánk, nem történt semmi különös. Azért említjük mégis az esetet, mert mégiscsak ez a lap volt az egyetlen, ide értve a főpolgármester ádáz kritikusait az írott és az elektronikus sajtóban, amely alapvető kötelezettségét teljesítette: a fontos hírt ellenőrizte.
2. A Nagy Budaházy Interjú
Az eset majd egy hónapos, de csak most jutott el hozzánk a panasz. Egy olvasó azt teszi szóvá, hogy miért közölt a Népszabadság interjút Budaházy Györggyel, a szélsőjobb száj- és akcióhősével, akiről először 2002-ben, az Erzsébet híd lezárásakor lehetett hallani, újabban pedig a tavaly szeptember- októberi zavargások kapcsán, amelyekkel összefüggésben a rendőrség is kereste, majd az idén március 15-én őrizetbe is vette. Az olvasó azt is szóvá teszi, hogy ha már megjelent az interjú, akkor miért nem kapott az olvasó adekvát tájékoztatást Budaházy nézeteiről és tevékenységéről, arról például, hogyan oldaná meg a magyarországi cigányság jövőjét.
Mindkét bírálatot jogosnak találjuk. A Népszabadság interjút - főleg ilyen nagy terjedelemben - rendszerint vezető választott politikusokkal, fontos döntéshozókkal, vagy a maguk területén jelentős teljesítményt nyújtó tudósokkal, művészekkel, gazdasági szereplőkkel szokott közölni. Budaházy önmagán kívül szinte senkit és semmit nem képvisel, nézetei még a hazai szélsőjobb viszonylatában is különcnek és elszigeteltnek számítanak. Következésképpen személyének megismerése nem vezet bármely politikai folyamat vagy esemény jobb megértéséhez, ezért bemutatása ilyen jelentős fórumon furcsa és nehezen indokolható. Ezzel összefüggésben és az olvasóval egyetértésben megjegyezzük, hogy Budaházy vélhetően még a közvélemény politika iránt érdeklődő hányadának zöme előtt is ismeretlen.
Az interjúhoz fűzött szerkesztőségi megjegyzésben is van zavaró momentum. Budaházy március 15-i őrizetbe vétele után ellenzéki politikusok felvetették, hogy talán kormányzati provokáció volt éppen aznapra időzíteni az intézkedést. Az ötletet Budaházy az interjúban "tipikus jobboldali baromság"-nak nevezi (csak nem e mondat kedvéért jelent meg az egész?), majd a kommentár erre hivatkozva vonja kétségbe az ellenzéki felvetés megalapozottságát, hiszen "maga az érintett cáfolta" azt. Ez így nem megy: ugyan mit tudhat Budaházy arról, hogy a rendőrség mit, miért csinál?
3. Nulla szavazat a legjobb pályázatra
Az egyik kedves olvasó ránk telefonált, hogy nézzünk már utána, miért dédelgeti a Népszabadság Kisteleki István futballfőnököt, aki pedig szerinte rossz ember, sőt immár elriasztotta a szponzorokat és elbaltázta az Eb-t is. A kérés teljesítését megtagadjuk, de utánanéztünk a foci Eb Népszabadságban megjelent történetének, nem azért mert az ombudsmanok, különösen az öregebbek, szeretik a focit, hanem mert ennek a pályázatnak az ügye nemcsak a focibolondokat érinti, hanem és sőt az ország összes adófizetőjét. Általános benyomásunk, hogy miközben a pályázatról a Népszabadság sokat írt, ez mégis nagyon kevés. Egy foci Eb nem a sportrovat ügye, és nem olykor zavaros publicisztikáké. Nem vitatjuk, lehetnek olyan olvasói a lapnak, akik számára dogma a pályázat benyújtásának szükségessége, mert ami jár, az jár. Ám nyilvánvalóan akadnak olyanok is, és a jó újságnak őket is ki kell szolgálnia, akik szerint ez a játék nálunk sok évvel ezelőtt megszűnt, nincs közönsége, régen nem járnak kisfiúk meccsre apa (nagyapa) kezét szorongatva, hogy - torkukban gombóc - vékony hangon bekiabálják a Hajrá, magyarok!-at. Ők úgy gondolhatják, Magyarországnak nagyjából annyira jár ez a foci Eb, mint Szabadi Bélának a közgazdasági Nobel-díj. Sok olvasó szerint azzal az országosan pár ezer megmaradt meccsre járóval, akinek a zöld gyepről és a futókörről csak Auschwitz jut eszébe, meg még az is, hogy a szemközti szektor közönségét agyon kell ütni, talán nem is érdemes nekivágni egy Eb-nek. Fontos kérdés: javulhat-e a magyar fociban bármi attól, ha itt lenne az Eb. Nem azt vártuk volna a laptól, hogy álljon az ellenzők oldalára, hanem azt, hogy tegye fel azokat a kérdéseket, amelyeket fel kell tennie. A soha nem tárgyalt alapkérdés, hogy egyáltalán miért pályáztunk a korábbi sikertelenségek után, és miért éppen a horvátokkal? Erről 2006. június 1-jén azt tudhattuk meg a lelkes hangú tudósítótól, hogy Magyarország nemhogy megközelítette az "oly hatalmas Itáliát", de meg is előzte, mert "a prezentációk sorát Gyárfás Tamás, a magyar pályázati bizottság dinamikus elöljárója vezette be, hogy utóbb az emelvényre szólítsa Ivo Sanader horvát kormányfőt, aki azt mondta "Higgyék el, mi lennénk a legjobb választás!" (Gyárfással egyébként később komoly lapban szokatlan hangfekvésben hízelgő, tartalmatlan interjú is megjelent. (2007. február 10.) A lapot az sem gondolkodtatta el, hogy már 2006 szeptemberében a Roosevelt téren magyarok tüntettek azért, hogy az UEFA mondjon nekünk nemet, mi meg inkább gombfoci Eb-t rendezzünk. Az újságnak erről az jut eszébe csak, hogy az lenne jó, ha az európai szövetség másként vélekedne, mint a tüntetők. Nem a véleményt magát kárhoztatjuk itt sem, hanem alátámasztását hiányoljuk. Ráadásul nemcsak a mi rátermettségünkön, hanem a horvátok alkalmasságán is lehetett volna gondolkodni. Szurkolóik 2006 augusztusában horogkeresztet formáltak egy olaszok elleni barátságos meccsen, amiről a Népszabadság az MTI nyomán be is számolt, nem hallgatva el azt sem, hogy az UEFA hivatalosan megfenyegette a horvátokat, ha ez még egyszer előfordul, már a 2008-as Eb-ről is kizárják őket. A lap, helyt adva az azonnal összeesküvést emlegető horvát főnök szavainak "kíváncsi lennék rá, kik pénzelik ezeket a fickókat" (2006. augusztus 21.), nem látszott megérteni a problémát.
4. Mennyi az annyi?
Sokszor megírta a Népszabadság, hogy ez bomba jó üzlet: "a labdarúgó Eb-vel gazdaságilag rosszul járni nem lehet", noha "az Eb-rendezésre több százmilliárd forintot kellene fordítani" (2006. szeptember 30.), "Zoran Cvrk szerint Horvátország 900 millió eurót ruházna be" és 300-400 millió euróra becsülik a horvát profitot (2007. április 17.). De megdöbbentő, mennyire hiányzik a világos beszéd az elköltendő hazai pénzről, amin nem segít, hogy a lap és internetes kiadása kétszer is megírta, hogy "magyar részről Lamperth Mónika... biztosította támogatásáról a pályázati bizottságot, egyúttal bejelentette, hogy a kormány... a korábban megszavazott 200 millió mellett további 200 millióval támogatja a Sport 21 utánpótlásprogramot" (2007. április 11., 12.). A lap online változata végül 2007 április 17-én a kívülálló BNP Paribas befektetési bankcsoport londoni részlegének elemzését ismerteti, amely szerint Magyarország és Horvátország hivatalos becslések szerint 10 milliárd eurót költene infrastrukturális fejlesztésre, melynek súlyos árnyoldala, hogy "az ilyen nagyszabású rendezvénynyel járó lehetséges kockázati tényezők egyike azonban a magasabb költségvetési költekezés, és így a nagyobb deficit, ami végső soron késleltetheti Magyarország... euróövezeti csatlakozását". A költségekről az olvasó nem kap rendes információt, az érintettek és elemzők becsléseinek közük sincs egymáshoz. Ennek már régen utána kellett volna járni. Továbbá, ki látta a megvalósíthatósági, a létesítmények utóhasznosítását, a környezeti hatásokat bemutató tanulmányokat? Vajon mennyit vállalnának a klubok, az önkormányzatok, és mennyit a büdzsé a stadionok építési költségeiből?
További kérdés, bár nagyon is hihető, hogy a projekten dolgozó sok önzetlen férfi és nő szabadidejét és magánvagyonát sem kímélve szolgálta az ügyet, mégsem lehet elképzelni elköltött közpénzek nélkül a pályázatot. Mennyibe került ez az álom nekünk, adófizetőknek?
(A szerzők levélben a szerkesztőség címén, vagy az ombudsman@nepszabadsag.hu-n várják az olvasók véleményét.)
