A hallható hagyomány
Mit kérdezzek? Mit kérdez az ember a világ talán legismertebb karmesterétől, aki csodagyerekként kilencévesen kezdett el vezényelni, és ma is fáradhatatlan, száguldozik a világban, hol magányosan, hol a New York-i Filharmonikusok élén, az utolsó klasszikus értelemben vett nagy karmesterek egyike, döbbenetes a jelene, de még döbbenetesebb a múltja. Mit kérdezzek? Hogy milyen volt Richterrel fölvenni a Bartók 2. zongoraversenyt? Vagy Gilelsszel a Csajkovszkij-koncerteket? Martonnal a Turandotot? Az első Porgy és Besst a szerző szándéka szerint teljes afroamerikai szereposztással? Milyen volt az első amerikai karmesternek lenni Bayreuthban? Na jó, ez nem visz sehova, csak tizenöt percem van. Nézzünk inkább előre, hiszen Lorin Maazel csupán hetvenhét éves, karmestereknél az nem kor.
Kérdezem inkább a pesti koncertről, hogy hogyan kerültek egymás mellé a darabok, május 4-én Brahms és Bartók, másnap pedig Brahms és Ravel. De hát tudom a választ, Brahms-fesztivál volt New Yorkban, a sajtó megint ájuldozott a fiatal német hegedűsnőtől, Julia Fischertől. A másik koncerten viszont a Kettősverseny szólóit a zenekari tagok játsszák. Ó, igen, mondja Maazel, a New York-i Filharmonikusok ilyenek, nálunk mindenki szólista kvalitású a zenekarban, majd figyeljék meg a fuvolistát, hogy milyen rendkívüli muzsikus. De vállalná ezt bármely más zenekarral a világban? Nem lennék udvarias, ha azt mondanám, hogy nem, úgyhogy maradjunk annyiban, nincs olyan társulat a világon, ahol ezt a feladatot jobban meg lehetne oldani. Hogy mire figyeljünk még a zenekarban az egyéni teljesítményeken túl? A tisztaságra, a világos, áttetsző játékmódra, amely érzékelteti a zene szerkezetét. És természetesen a ritmikai feszességre, ahogy a Daphnisz és Chloé utolsó tíz perce, a nagy tánc elragadja az embert. Óriási erő van a zenekarban, de amíg más zenekarok időnként egyszerűen csak zajosak, itt soha nem lesz csúnya, durva a hangzás. Hatalmas hagyomány áll a zenekar mögött, hiszen ez a világ második legrégebbi zenekara a bécsiek után.
De érezhető-e ez a hagyomány? Hallani Mahlert és Bernsteint meg a többieket? Maazel szerint leginkább Toscaninit hallani, aki hét évig volt a zenekar élén, akárcsak ő, és ennyi idő már elég ahhoz, hogy mély benyomásokat hagyjon a karmester maga után. Hiszen az ő működése alatt is 20 új tagot vettek föl, akik tökéletesen működnek együtt a régiekkel. Ha már a hagyományról van szó, akkor vajon van-e jövő is? Mert manapság mindenki arról beszél, hogy Ázsia az utolsó remény, a távol-keleti muzsikusok menthetik meg az európai és amerikai zenei kultúrát, errefelé ugyanis lassan elfogynak az alapok, egyre kevesebben hajlandóak gyakorolni, dolgozni, vállalni a bizonytalant. Maazel azonban nem ennyire pesszimista, szerinte csak szélesedik a bázis, nem pedig cserélődik, bár tény, hogy az új tagok 30 százaléka távol-keleti származású. És csodálatosak a vonós hangszereken. A zenekarok felelőssége, hogy jól bánjanak az örökséggel, hogy a ránk hagyott zene újra és újra a megfelelő minőségben meg tudjon szólalni.
És mi van azzal, amit nem öröklünk, hanem nekünk kellene létrehozni, meghallgatni, örökségbe adni? Maazel lelkiismerete tiszta, és sorolja a kortárs szerzőket, akiknek műveit játszották, Beriótól Pendereckiig. Egyvalakit nem mond, úgyhogy rákérdezek: saját műveit nem vezényli a zenekarral? Egyet eljátszottak, de nem akarja elfelejteni, hogy őt karmesternek szerződtették, nem pedig zeneszerzőnek. A művek egyébként készülnek, játsszák őket, az 1984 című operát legközelebb Berlinben, egy másikat a Scalában, nem mennek rosszul a dolgok. Csak meglehetősen furcsa, hogy valaki ilyen hosszú idő után kezd el komponálni.
Talán csak nekem furcsa. Maazel elmondja, hogy ő eredetileg zeneszerzést tanult, és nem karmesterséget. Meg ő egyébként sem önimádó, nem érezte feltétlenül szükségesnek, hogy játsszák a műveit. De a komponálás érési folyamatot is jelent. A művek alakultak benne, ő pedig csak hagyta, hadd érjenek, minek valamit félkészen megírni, csak hogy meglegyen. Nem volt sürgős. Aztán Rosztropovicstól kapott egy felkérést, hogy írjon csellóra és zenekarra egy művet. Sikere lett. Azóta komponál is.
Nem érzi, kérdezem óvatosan, hogy elfecsérelte az időt, túl későn kezdett el alkotni, túl sokáig volt előadóművész? A telefonon is hallom, hogy elmosolyodik: hogyan mondhatnám elfecsérelt időnek azt, amit Beethovennel töltöttem?
Már nincs sok idő. Megkérdem tőle: mit lehetne tenni azért, hogy egy ilyen koncert ne csak társasági esemény legyen? A New York Philharmonic tízévente jön el Magyarországra, és félő, hogy nem csak olyanok jutnak el a hangversenyre, akiknek igazán ott a helyük, vagy inkább: pont azok nem jutnak el, akiket igazán érdekel a zene. Nem tudta, mondja, hogy ez ekkora esemény. De a koncertek napján lesz főpróba is, és megpróbál intézkedni, hogy az viszont nyilvános legyen. Köszöni az ötletet, búcsúzik, leteszszük, a telefon kiírja, mennyit beszéltünk; 14 percet és 58 másodpercet. Profi.
