„Világ kígyóbűvölői egyesüljetek!” – ezt a címet adta a kanadai National Postban megjelent cikkének Robert Fulford, a lap csípős nyelvű kommentátora.

Az UNESCO, az ENSZ kulturális és oktatásügyi szervezete nemrégiben védelem alá helyezett egy marokkói teret, amiért ez a színhelye a hagyományos kulturális foglalatosságoknak, úgymint a dalolásnak, a mesélésnek és a kígyóbűvölésnek.  Védett továbbá a közép-afrikai aka pigmeusok szájhagyomány-kincse, a Fülöp-szigeteki ifugaók hudhud éneke, valamint a mexikói halottünnep. És ami csak létezik a világon. Az UNESCO új találmánya, az „érinthetetlen kulturális örökség” ugyanis tetszés szerint bármit magában foglalhat. Ebben Fulford azt tartja zseniálisnak, hogy ily módon az UNESCO népes apparátusának a világ végezetéig megmarad az állása.

„Évtizedekkel ezelőtt olvastam a Macleans magazinban egy szkeptikus cikket az UNESCO-ról. Arról szólt, hogy közönséges gittegylettel van dolgunk, amelynek egyedüli célja, hogy jól iskolázott irodisták egyre növekvő hadának állást teremtsen. Milyen kegyetlen tréfa! – gondoltam. És mekkorát tévedtem tudatlanságomban!  Igaz, az UNESCO nagyobb kárt nem tesz, ha csak azok agyában nem, akik komolyan veszik.”

Elképesztő, hogy egy látszólag ártalmatlan fogalom mennyi munkát képes előidézni. Márciusban huszonkét ország kulturális bürokratái Új-Delhiben vállvetve dolgoztak az érinthetetlen kulturális örökség meghatározásán. Megállapították, hogy vannak „sürgős oltalomra szoruló” hagyományok, és vannak „rendkívül sürgős oltalomra szorulók”. És persze megállapodtak, hogy az ügy további boncolgatást igényel, majd mindenki hazament jelentést írni.

Bizony, bizony! Manapság, amikor a globalizációtól sújtott ifjúság közönyös a hagyományos kulturális értékek iránt, különösen időszerű az UNESCO leletmentő tevékenysége. Például Kínával is lám, milyen gyümölcsözően lehet együttműködni. A Szecsuan tartománybeli Csengduba hívták össze azt a nemzetközi értekezletet, amely az ősi kun ku opera és az ómongol lírai dalműfaj, a long szong megmentéséhez fog pénzt előteremteni az UNESCO kasszájából. Hogy a kínai hatóságok évtizedek óta fáradhatatlanul pusztítják a tibeti kultúrát, az az érinthetetlen kulturális örökség szempontjából nem fontos.

A szerző ezután az UNESCO figyelmébe ajánlja a diszkók világában alkalmazott csípőmozdulatokat, a húszas évek sportriportereinek kedvenc szófordulatait, az Amerikáról finoman palástolt fensőbbséggel szóló brit szpíkerek elegánsan megvető fintorát, továbbá a francia konyhát, illetve az ellene lázadó állatvédők jelszavait. Mennyi bizottságot lehet még létrehozni!

„A kultúra és más hasonló műfajok központjának az UNESCO nem épp hasznos intézmény. Értelmiségiek munkahelyteremtő programjának viszont elsőrangú.”