A Rákosi-féle önkényuralomnak voltak kiszolgálói, működtetői, akik félelemmel követték a forradalom történéseit, és megkönnyebbülve vették tudomásul a leverését. Ők és családtagjaik nyilvánvalóan mindenütt boldogan ünnepelték Kádárt és társait. Ezenkívül a diktatúrának mindenütt megvannak az eszközei arra, hogy rávegye a lakosságot tőle idegen, a saját akaratától valójában távol álló demonstrációkon való részvételre. Amikor 1947 körül először vetették föl a fakultatív hitoktatás bevezetésének lehetőségét, óriási diáktüntetések voltak Szegeden, amelyeken ateista osztálytársaink is részt vettek, hiszen - valljuk be - egyszersmind a hatalom ellen is felléptünk. "Hittant akarunk!" - kiabáltuk kórusban, és lelkesen vonultunk végig a városon. A rendőrség közbelépését a Himnusz eléneklésével próbáltuk gátolni. Nem tudom, hányszor hangzott el azon a napon nemzeti imánk. Végül a rendőrség és a kivezényelt (!) munkásság a szó szoros értelmében szétverte a demonstráló diákságot: a szervezők, a hangadók elnyerték "méltó" büntetésüket. Valamivel később, a fordulat éve után ugyanez az ifjúság vonult fel a szegedi püspöki palota elé, ahol azt kiabáltatták vele: "vesszen Mindszenty!". A tüntetéstől nem lehetett távol maradni, azt azonban már aligha tudták ellenőrizni, hogy kinek a száján jött ki hang, és ki tátogott csupán. Mindez azonban nem magyarázza meg a fölvonuló tömeg méretét hat hónappal a forradalom leverése után, és nem menti fel automatikusan a résztvevőket.

Az '56-os forradalom hősei, a szörnyű büntetések elszenvedői és várományosai jogosan vethették az ünneplők szemére, hogy behódoltak a megtorló diktatúrának. Hasonlóan vélekedtek kiszakadt honfitársaink is, akik szégyellték magukat miattunk. Tartok tőle, hogy a mai fiatal nemzedék és az a generáció is, amelyik már a puhuló diktatúrában vált felnőtté, hasonlóképp, némi értetlenséggel, netán megvetéssel nézi az ötvenéves filmkockákat, felvonuló szüleit, felmenőit. Ők lennének azok, akik néhány hónappal korábban felkeltek az önkényuralom, az idegen megszállás ellen? Igen, kedves honfitársaim, eltekintve egy szűk csoporttól, ők is résztvevői voltak a forradalomnak, ők is a változás, a demokrácia, a többpártrendszer, a félelem nélküli új élet után vágyakoztak, mint csaknem az egész magyar nép. Van-e, lehet-e mentsége a véres őszt követő májusban mosolygósan kivonuló magyarságnak?

Az akkori hangulat megismeréséhez érdemes néhány mondatot idézni Kádár János ünnepi beszédéből: "a Horthy-fasiszta burzsoázia ...az ellenforradalom posványába süllyedt áruló Nagy Imre-csoporttal, másrészről az amerikai ...imperializmussal szövetkezett... Nagy Imréék árulása nélkül ... soha nem tudott volna az ellenforradalmi támadás olyan sikert elérni, mint amilyet átmenetileg elért... Az országban ezrével vetették börtönbe a párt élharcosait, ... és készülődtek lemészárlásukra." A külföldi média "azt köpködi a rádióban és a sajtóban, hogy nálunk szörnyű terror, véres bosszúhadjárat, tömeges internálás van... mindez hazugság... Népünk joggal kifogásolja éppen azt, hogy nem eléggé büntettük meg a bűnösöket... törvényes szerveink akkor tesznek eleget az emberiesség (sic!) és a demokrácia követelményeinek, ha a bűnösökkel minél keményebben eljárnak... Nyújtsunk segítő kezet a tévelygőknek, de legyünk kérlelhetetlenül szigorúak a népi hatalom ellenségeivel szemben." Hasonló hangvételű és tartalmú beszédek már május 1-je előtt is elhangzottak. Hogy ki volt csupán "tévelygő", és ki ellenforradalmár, az bizony árnyalatokon és sok esetben egyéni megítéléseken múlott. Például azon is, részt vett-e a május 1-jei rendezvényen, vagy esetleg agitált ellene.

Mindezek fényében mit várhatott az új vagy a régi (?) hatalomtól ez az "áruló" magyar nép? Mit kellett volna tennünk? - kérdeztem később számos alkalommal kivándorolt barátainktól, és kérdezem most is magunktól. Puszta kézzel nekimenni a szovjet tankoknak? Talán Kádár Jánost és a szovjet hadsereget szidalmazó transzparensekkel kellett volna demonstrálnunk? Vagy talán bátran, tüntetően otthon maradnunk? Igen, az utóbbit az a négyszázezer ember és a vidéken masírozók sokasága megtehette volna. Különösen akkor, ha előtte a munkahelyi aktivisták - követve az utasításokat - nem szólították volna fel őket a kivonulásra, s ha május elseje után nem kellett volna megjelenniük a munkahelyeken. Ha Eisenhower és Dulles állt volna ott helyt helyettük.

A körülmények, az emberben munkáló túlélési ösztön akkor más viselkedési módot követelt meg, más reakciót várt el az itthon maradottaktól. Ez volt az az időpont, amikor a magyar népnek tudomásul kellett vennie a realitásokat, és alkalmazkodnia kellett a körülményekhez. Nyilvánvalóan nem volt, és nem lehetett semmi "a márciusban újra kezdjük" naiv elképzelésből. Az embereknek mindenféle kintről-bentről jövő biztatás ellenére bele kellett törődniük abba, hogy forradalmukat végérvényesen leverték, és - mint ahogyan a történelemben számtalanszor - magukra hagyták őket. Nem a forradalmárok kaptak külföldről segítséget, hanem a diktatúra. Bármiféle akció, nyílt ellenállás ebben a helyzetben öngyilkossággal ért fel, hiszen folytak a kivégzések, a letartóztatások, számos büntetőper még el sem kezdődött. Az itthon maradt millióknak vállalniuk kellett mindazokat a megpróbáltatásokat, félelmeket, amelyek a Rákosi-rendszer megváltozásáért, az igazi demokráciáért tenni akaró polgárokra, csaknem mindnyájunkra vártak. Sokak sorsa függött attól, hogy szűk közösségük mennyire tartotta titokban akkori kijelentéseiket, ténykedésüket, akcióikat. A lakosságnak túlélésre, egy új, akkor semmi jót nem ígérő időszakra kellett berendezkednie: a felnőtteknek a családokat kellett eltartaniuk, a gyermekeket kellett felnevelniük. A túlélés eszköze volt a csendben maradás, az alkalmazkodás. Ezzel a magatartással még nem adta el magát az ember az ördögnek, élt, ahogy tudott, csupán vágyainak megvalósítását halasztotta egy későbbi, alkalmasabb időpontra.

Az '57-es május elsejei ünnepségek résztvevőinek többsége már nincs közöttünk. A túlélőknek semmi okuk az önostorozásra, nem kell szégyenkezniük akkori magatartásuk miatt. Már csak azért sem, mert megőrizték hitüket, szellemiségüket, magyarságukat, felnevelték az új nemzedékeket, és sokan követendő példát mutattak számukra. Majd később, a lehetőségeket megragadva mindent megtettek a kötelékek lazításáért, szabadságunk kivívásáért. Az már az új generáció feladata és kötelessége, hogy élhető, gyűlölködéstől mentes, virágzó, fejlődésre képes országot teremtsen.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja