„Mi történik azon ritka alkalmakkor, amikor valaki bevallja, hogy tévúton járt? Bármily meglepő, megbocsátás és nagyobb tekintély a jutalma” – írja Michael Shermer a Scientific American hasábjain.

Az iraki háború már az ötödik évében jár. Több mint háromezer amerikai életet követelt már, és évi hetvenhárom milliárd dollárt emésztett fel. Ez éppen elég hatalmas beruházás. Nem csoda, hogy az amerikai törvényhozók többsége Bush elnökhöz hasonlóan a további helytállás mellett van, nehogy minden áldozat hiábavaló legyen.

Shermernek ez jut eszébe két neves pszichológus, Carol Tavris és Elliot Aronson  Hibák történtek (de nem én hibáztam) – avagy miért ragaszkodunk téves meggyőződéseinkhez, hibás döntéseinkhez? című könyvéről, amelynek témája a tévedéseket követő önigazolás. 

Valamennyien hajlamosak vagyunk ésszerűtlenül ragaszkodni rossz döntéseinkhez, akár csökkenő árfolyamú részvényekről, akár veszteséges üzletekről, akár sikertelen kapcsolatokról van szó. Az ésszerű magatartás az volna, ha az ember nem a múltba, hanem a jövőbe tekintene, és így mérné fel, mik a befektetés esélyei. „Csakhogy nem vagyunk racionális lények, sem az üzletben, sem a szerelemben, sem a háborúban.”

A pszichológusok a kognitív disszonancia elméletével magyarázzák, hogy egy hibát annál nehezebb elfogadni, minél súlyosabb következményekkel jár. Az ember nehezen tudja összeegyeztetni a magáról alkotott képpel, hogy végzetes ballépés fűződik a nevéhez, ezért hajlamos hamis magyarázatokkal igazolni tettét.

Pedig Shermer szerint a bátor beismerés igen pozitív visszhangot válthat ki az emberekből. Mi lenne például – teszi fel a kérdést –, ha Bush elnök az alábbi szavakkal fordulna a lakossághoz: „Ez a kormány nyíltan akar beszélni hibáiról. Mert, ahogy egy bölcs ember mondta, ’a hiba csak akkor válik vétekké, ha nem vagyunk hajlandók kijavítani’. Hibáinkért maradéktalanul vállalni kívánjuk a felelősséget. Nem keresünk bűnbakokat. A végső felelősség az enyém, és csakis az enyém.”

Bush elnök egyszeriben hihetetlenül népszerű lenne, és az emberek olyan bátor vezetőt látnának benne, aki képes felülvizsgálni álláspontját.

„Pontosan ez történt John F. Kennedy elnök esetében. Az idézett beszédet ugyanis ő mondta, a sikertelen kubai partraszállási kísérlet után.”

A két pszichológus bizonyára hálás a könyvismertetésért, de alighanem felhívnák a szerző figyelmét arra, hogy – mint ő maga is idézi – minél nagyobb és minél hosszabb ideig tart az elkövetett hiba, az önigazolás igénye annál erőteljesebb. Márpedig Kennedy elnök esetében „csupán” százegynéhány kubai emigráns és négy amerikai pilóta vesztette életét, nem háromezer amerikai katona. Továbbá egyszeri akcióról volt szó, nem pedig évek óta tartó megszállásról.