Hogy hiánya miként pótolható, azt ma még aligha tudhatjuk. Nyilván lesznek karmesterek, akik továbbviszik a dirigens szellemiségét. Nyilván nélküle is működni fog az éhező gyermekek támogatására, feleségével, Galina Visnyevszkajával létrehozott alapítványa. Nyilván lesznek még világhírű előadók, akik hozzá hasonlóan szívügyüknek tekintik a kortárs zenét. Nyilván lesznek nagy zenészek, akik felemelik a hangjukat, ha politikai-erkölcsi kérdésekben meg kell szólalni. És nyilván lesznek a XXI. században is nagyszerű csellisták.

De alighanem az utolsók közé tartozott, akiben mindez egyesülhetett, s talán nem véletlen hívták a barátai Slavának, ami oroszul anynyit tesz: dicsőség. Különleges fény áradt a személyiségéből, a zenéléséből, valami utánozhatatlan és mélyen emberi ragyogás. És ez az emberség vezette akkor is, amikor kiállt Sosztakovicsért vagy Szolzsenyicinért és akkor is, amikor 1989-ben Bachot játszott a leomló berlini fal tövében. Amikor egy interjúban azt kérdezték, hogy mikor kezdett a politikával foglalkozni, azt mondta: "Soha. A politika sohasem érdekelt. Engem az emberek érdekelnek."

És nemcsak őt vezette ez az utánozhatatlan emberség, hanem a vonóját is. Mert mindegy volt számára, hogy a csellóirodalom valamelyik slágerdarabját adja elő sokadszorra ("A Dvorak-koncert végén mindig könnybe lábad a szemem" - nyilatkozta egyszer), vagy egy számára írott darabot mutat be (Sosztakovicstól Brittenen át Lutoslawskiig és Pendereckiig a lista zenetörténeti jelentőségű) - utánozhatatlanul meleg csellóhangján mindig az ember beszélt.

Szinte valamennyi koncertjén Bachot játszott ráadásként, mert ahogy gyakran mondogatta: "Bach nélkül nem létezik élet." Nekünk most azt kell megtanulnunk, hogy nélküle létezik-e.