Szerinte 2006 nyarán rontottuk el, amikor a világ figyelme "egy történelmi percre ránk terelődött". Ekkor látogatott ugyanis Budapestre Bush elnök, hogy elmondja a forradalom emlékének szentelt beszédét. Ekkor kellett volna "egy hiteles gazdasági kiigazító és reformprogramot letenni az asztalra", és "kezdeményezni az amerikaiak mellett a térség stabilizációs ügyeiben". Ezzel szerinte "megszerezhettük volna az amerikai támogatást".

Nem egészen világos számunkra, hogy miért éppen 2006 nyarán játszottuk el a becsületünket. A világ figyelme ugyanis nem Bush villámlátogatása alatt terelődött Magyarországra, hanem - sajnos - valamivel később, az ősz folyamán. A kiigazító (konvergencia)programot nem júniusra, a Bush-látogatás időpontjára, hanem szeptemberre ígérte a kormány, és azt akkor elő is terjesztette. A programot a kormánynak nem az amerikai elnökkel, hanem az Európai Bizottsággal kellett megvitatnia, ami meg is történt. Nem értjük pontosan, hogy mit is kellett volna kezdeményeznünk az "amerikaiak mellett" a térségben? Netán narancsos forradalmakat? Nem valószínű, hiszen azok akkorra már lezajlottak.

Lengyel azonban ugyanezeket a gondolatokat egyszer már 2006 augusztusának végén kifejtette. Úgy tűnik, hogy a szerző saját írása volt az a kályha, ahonnan mostani elemzésében elindult. Nem vizsgálta ugyanakkor a tavaly szeptemberben és októberben lezajlott súlyos konfliktussorozatot és annak következményeit. Szerintünk pedig elsősorban éppen a tavalyi ősz váltotta ki a mai külpolitikai gondokat. Ősszel alakult ki ugyanis az a légkör, amelyben nagyobb kockázat nélkül lehetett állítani azt, hogy egykori KISZ-vezetők egyszerre eresztenek rá rohamrendőröket békés tüntetőkre és paktálnak le orosz elvbarátaikkal. Ebben a hangulatban lehetett azt mondani, hogy egyesek az unióban "orosz akcentussal tárgyalnak". Ősz óta hallani olyasmit, hogy "valamely ország folyamatosan egy EU-n kívüli nagyhatalom érdekei és értékei szerint dönt". Ezek magának Lengyelnek a szavai, aki egyszerűen nem veszi észre, hogy átvette a mások által őszszel gondosan megválasztott, kormánysanyargató szóhasználatot.

Lengyel úgy fogalmaz, mintha a magyar kormányfő és az orosz elnök sülve-főve együtt lenne, hiszen "negyedévenként" találkoznak egymással. Eltekintve attól, hogy három év alatt összesen négyszer ültek tárgyalóasztalhoz - ami azért egy hajszállal jobb arány - megjegyzésében van egy nehezen megmagyarázható elem. Azt sugallja ugyanis, hogy a magyar miniszterelnök 1989 előtt fiatalemberként annyira megszerette az idegen megszállókat, hogy magáncégek gründolásával töltött másfél évtized multán is vonzódik jogutódjaikhoz. Ne tudná Lengyel azt, hogy a nyolcvanas években idehaza már igen kevesen ragaszkodtak a szovjet jelenléthez, és hogy közöttük egészen bizonyosan nem voltak mai vezető szocialista politikusok? Ne tudná Lengyel azt sem, hogy a gázvásárlási szokásokat többnyire nem az érzelmek határozzák meg?

Lengyel szerint a magyar kormány elsősorban gázügyekben megy szembe az uniós politikával, és emiatt az EU többi tagállama megorrolt ránk. Ez azonban távolról sincs így. Egyrészt köztudott, hogy az unió mind a mai napig nem alakított még ki koordinált energia-(kül)politikát. Másrészt pedig nem orrolhatnak meg ránk olyan államok, amelyek nemrég hosszú távra szóló gázszállítási szerződést kötöttek a Gazprommal (Csehország a 2014-2035, Dánia a 2011-2031, Franciaország a 2014-2030, Németország a 2009-2036, Olaszország a 2017-2035, valamint a Nabucco vezetékben érdekelt Ausztria a 2012-2027, Bulgária a 2011-2030 és Románia a 2010-2030 közötti időszakra). Magyarország maradt tehát a térség egyetlen állama, amely nem írt még alá semmilyen hosszú távra szóló szerződést a Gazprommal, ugyanakkor nem kötelezte el magát egyik versengő gázvezeték mellett sem. Ha a magyarok valóban orosz akcentussal tárgyalnak az unióban, akkor mit szóljunk szövetségeseink akcentus nélküli stílusához?

Lengyel azt is a kormány szemére veti, hogy "mindig Moszkva oldalára állt" a posztszovjet országok függetlenségi törekvéseivel szemben, továbbá kimaradt az amerikai rakétaelhárító rendszerből. Az előbbire még csak utalásokat sem találni a hivatalos magyar nyilatkozatokban. Ami pedig az utóbbit illeti, komolyan gondolja-e a szerző azt, hogy egy olyan országban, amelyben magának a köztársasági elnöknek és az ombudsmannak a részvételével folytattak széles körű, eredményes kampányt egy ártalmatlan NATO-radarállomás létesítése ellen, ott sikerre lehetett volna vinni egy ellenrakéta-bázis megépítését?

A szövetségesi kapcsolatok terén egyébként az utóbbi időben kevés szemrehányás illethetett bennünket. Katonai kiadásaink vállalt növelését nem tudtuk ugyan teljesíteni, amit azonban eddig tettünk, nem volt csekély. Magyarország pontosan teljesítette vállalását az iraki stabilizációs erőkben, elsőként jelentkezett az iraki biztonsági erők NATO-keretek között megkezdett kiképzésére, a közép-európai államok közül egyedül vezet önállóan egy tartományi újjáépítési csoportot (PRT) Afganisztánban, sőt meg is hosszabbította azt, ez év nyarától újabb katonákat küld az iraki tanácsadó és összekötő csoportba, és azt is vállalta, hogy amint lehetővé válik, segítséget nyújt Kuba demokratizálásához is.

"Magyarországon már nincs a parlamenti pártok által elfogadott közös kül- és biztonságpolitikai célrendszer", állítja Lengyel. Mondhatnánk erre azt is, hogy ez korántsem új keletű jelenség, hanem egy 1989 óta fennálló állapot. Ez sincs azonban egészen így. Tudomásunk szerint ugyanis a magyarországi pártok között - miközben néhány fontos kérdésben valóban ellentétes nézeteket vallanak - egyetértés áll fenn egy sor más kérdésben. Napjainkban például az ellenzéki pártok is fontosnak tartják hazánk szerepvállalásának növelését a Nyugat-Balkánon, egyetértenek az afganisztáni PRT-misszió meghosszabbításával, sőt nem támogatják a kettős állampolgárságról szóló népszavazásra irányuló újabb kezdeményezést sem, ami pedig sok tekintetben külpolitikai kérdés is.

S itt kanyarodnánk vissza ahhoz, hogy minek is tulajdonítjuk a magyar külpolitikával szembeni külhoni bírálatokat. Feltételezésünk szerint több esemény véletlen egybeeséséről van szó. Először is a gáz-, illetve olajszállítási ügyekben Ukrajnával, majd Fehéroroszországgal - és így Európával - szemben tanúsított orosz magatartás valódi (energia)fenyegetettségi érzést váltott ki a nyugati világban, holott arra - mint utóbb kiderült - nem volt ok. Másodszor, a miniszterelnök az International Herald Tribune-nak adott nyilatkozata és az ezt követő moszkvai látogatása néhány megfigyelőben azt a benyomást keltette, mintha a magyar kormány a Nabucco-projekttel szemben már véglegesen elkötelezte volna magát a Kék áramlat mellett, holott ilyen

döntés nem született. Harmadszor, a berlini EU-csúcson tett kijelentésünket - miszerint nem tudjuk rövid időn belül 20 százalékra emelni az alternatív energiaforrások arányát - néhányan úgy értékelték, hogy az szemben áll a közös uniós energiapolitika megteremtésével. Negyedszer, a fentiekkel gyakorlatilag egy időben hangzott el Putyin müncheni beszéde, amelyet többen hidegháborús hangvételűnek tekintettek. Ötödször, ezekben a hetekben érkezett el a washingtoni kormány ahhoz, hogy doktrinális formában is kifejtse az Oroszországgal kapcsolatos fenntartásait.

Az amerikai külügyminisztérium március 30-án hozta nyilvánosságra a 2007- 2012 közötti időszakra vonatkozó stratégiáját (Strategic Plan). A Condoleezza Rice által jegyzett dokumentum szerint Oroszországban komoly aggodalomra okot adó folyamatok zajlanak le. Növekszik a hatalom politikai és gazdasági centralizációja, egyre nagyobb mértékben korlátozzák a sajtószabadságot, továbbra is fegyvert szállítanak Iránnak, Szíriának és Venezuelának, szeparatista törekvéseket támogatnak Grúziában és Moldáviában, az energiamonopólium birtokában pedig politikai nyomást gyakorolnak a közvetlenül szomszédos államokra. A dokumentum ezek után leszögezte: "Európai és más szövetségeseinkkel együtt továbbra is határozottan fel fogunk lépni a demokrácia értékei, az emberi jogok, a szabadság védelmében és vissza fogjuk szorítani a negatív orosz magatartást." Ez majdnem úgy hangzott, mint az 1947-ben meghirdetett feltartóztatási doktrína.

A történet mintha nem rólunk szólna... Már csak ezért is hangol le bennünket Lengyel cikkének az a kitétele, mely szerint "egy volt szovjet birodalmi országnak és volt kommunista vezetésének túlzott oroszbarátsága szemet szúr". Ha tizenhét évvel a rendszerváltás után egy olyan széles nemzetközi kitekintéssel bíró politológust is kommunistázáson érünk, mint Lengyel László, mit várjunk a magyar külpolitika provinciálisabb kritikusaitól?

Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő

Valki László nemzetközi jogász