Jelcin és öröksége
Ez alól a legnagyobb utódállam, Oroszország sem jelentett kivételt. Sőt, az egykori szovjet térségért viselt - mellesleg akkor még teljesen természetesnek tekinthető - orosz felelősség tovább bonyolította a moszkvai elit egyébként sem egyszerű helyzetét.
Nem elég, hogy párhuzamosan kellett a demokratikus politikai átmenettel és a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggő feladatokat teljesíteni, de mindezt az új államiság-államépítés keretei között kellett megtenni. Ráadásul eközben Moszkvának az egykori szovjet belső periféria államainak stabilitására is tekintettel kellett lennie. Tetézte a kockázatokat, hogy az egykori Szovjetunió birtokában volt a világ nukleáris fegyverarzenáljának csaknem fele. Kazahsztán területén több atomfegyver maradt, mint a korabeli brit, francia és kínai készletek együttesen. És akkor még nem beszéltünk olyan, a Szovjetunió felbomlásával közvetlenül összefüggő problémákról, mint az állampolgársági ügyek, vagy az immár nemzetközivé váló korábbi belső határok körüli bizonytalanságok.
Miközben a 90-es évek elején kibontakozó politikai és gazdasági transzformáció az Oroszországban korábban szinte teljesen ismeretlen polgári és politikai szabadság ígéretét és részben valóságát hozta el, aközben az átmenet rendkívül súlyos szociális terheket rakott a társadalom nagy többségére. Az éves infláció a "sokkterápia" első évében, 1992-ben az előzetesen kalkulált háromszáz százalékhoz képest annak épp kilencszeresére ugrott, visszavetve ezzel a fogyasztás szintjét és szerkezetét a korai brezsnyevi évekre. De nemcsak a szociális ár bizonyult magasnak. Épp úgy nyugtalanítóak voltak az átmenet bizonyos politikai következményei is. Mindenekelőtt ilyennek tekinthető a magánosítással párhuzamosan születő új tulajdonosi csoportok egy részének oligarchikus megszerveződése és politikai térnyerése. Moszkvai politikusi karrierjét Jelcin a peresztrojka éveiben látványos korrupció- és privilégiumellenes fellépésével alapozta ugyan meg, ám elnöki évei alatt mind megadóbban szemlélte az egykori állami vagyon elherdálását, a kleptokratikus önzés tobzódását, sőt - második elnöki ciklusa idején - maga is gyakorolta a családját "helyzetbe hozó" nepotizmust. Jelcin - miközben első elnöksége idején kétségtelenül erős ellenfelekre talált a reformok kommunisták irányította ellenzőiben - maga is hajlott a konfliktusok kiélezésére. Politikusi alkatától távol állt a kompromisszumkeresés. Az aprólékos munka prózája idegen volt tőle. Annál inkább élvezte a kiélezett helyzetek kínálta lehetőségeket. E vonása mutatkozott meg 1991 augusztusában, a Gorbacsov-elleni puccskísérlet idején, miként 1993 októberében, a parlamenti többséggel való szembekerülésekor. Ez az utóbbi ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a hatalom megtartásáért kész erőszakhoz is folyamodni. A '93-as incidens már nem egyszerűen határozottnak és elszántnak mutatta, de olyan politikusnak, aki gond nélkül képes akár a legalitás keretein is átlépni.
Jelcint nyilvánvaló felelősség terheli - még ha ebben részben osztozik is Dzsohar Dudajevvel - az első csecsen háború megindításáért. Az 1994-es katonai beavatkozás előtt ugyanis még távolról sem merültek ki a békés rendezés lehetőségei. Az ország területén zajló háború - a közvetlen és felettébb súlyos kölcsönös veszteségeken túl - sötét árnyékot vetett az orosz demokratikus átmenetre és visszahatott annak természetére.
Az orosz társadalom többsége máig erős fenntartással, sőt kritikával tekint ugyan a jelcini évekre - leginkább az országot eluraló káosz, az általános elszegényedés, a nemzeti méltóságot ért állítólagos sérelmek miatt -, ám azt mindezek ellenére is elismeri, hogy mégis csak az első orosz elnök idején jött létre a versengő demokráciának elvileg teret és lehetőséget adó új politikai rendszer és intézményi világ. Igaz, ez a rendszer kezdet kezdetétől magában hordozta autoriter túlhajtásának és működtetésének lehetőségét. Ám ez a lehetőség nem csupán politikai elhatározás kérdése - noha nyilván az is -, de jelentős részben magából az orosz történelmi fejlődésből következik. A Jelcin idején megkonstruált alkotmányos rendszer, amely szerkezetében rendkívül közel áll a francia modellhez, nemcsak azért válhatott mára minden más hatalmi tényezőt elhomályosító erős elnöki rendszerré, mert annak működtetői így akarták, hanem, mert
hiányzik a befolyásos helyi hatalom, miként az egyes embert jellemző civil kurázsi hagyománya. De túl ezen Oroszországban más is hiányzik. Továbbra sincsenek tényleges társadalmi felhatalmazással bíró erős pártok. Ilyen közegben - valódi hatalmi ellensúlyok nélkül - nem nehéz új helyzetet teremteni. Ám bármennyire kritikusan is ítéljük meg Jelcin politikai teljesítményét, azt mégis csak el kell ismernünk, hogy elnöksége idején a nyilvános politika legfőbb színterének, a parlamentnek a mainál jóval komolyabb szerep jutott. A dumaválasztások, ha nem is voltak maradéktalanul tiszták, ám mégiscsak valamiféle politikai versenyre emlékeztettek.
A nyilvánosság pedig - még ha egy idő után megannyi magánérdek kifejezőjeként funkcionált is - mégis csak hitelesebb és sokoldalúbb képet adott a valóságról, mint a mai írott és elektronikus sajtó. A médiumokban megjelenő versengő érdekek, noha nyilvánvalóan nem voltak elfogulatlanok, összességükben mégis csak egyfajta "térlátást" biztosítottak. Ma már ennek alig van nyoma. Miként annak sincs, ahogyan Jelcin egykor állta a nyilvános kritikát. Talán épp ebben a vonatkozásban mutatkozik meg a legélesebben a két elnök közti különbség.
Oroszország Jelcin idején nemcsak belső rendjében, politikai értékeiben igyekezett a nyugati mintáknak megfelelni, de a nemzetközi színtéren is megpróbálta magát új, együttműködő, a Nyugat szabályrendszeréhez alkalmazkodó szereplőként feltüntetni. Ez persze nem mindig sikerült, ám az erre való törekvés - kiváltképp Jelcin első elnöki ciklusa idején - nyilvánvaló volt. Ez persze megint csak nem csupán valamiféle elhatározásból következett. Oroszország ugyanis ezekben az években mind gazdasági, mind katonai erejét tekintve jelentősen meggyengült. Az ország elmélyülő pénzügyi kiszolgáltatottsága egyre szűkebbre szabta mozgásterét. Mindazonáltal a jelcini politika lehetett volna kifejezetten destruktív. Néhány apróbb epizódot leszámítva, mégsem ez történt. Kelet-Közép-Európa államai pedig megnyugvással vehették tudomásul, hogy teljes értékű szuverenitásuk helyreállítását Moszkva sem nem tudja, sem nem akarja megakadályozni. Sőt, ezekben az években Jelcin és politikai szövetségesei figyelméből még arra is futotta, hogy megkövessék mindazokat - így a magyarokat is -, akikkel szemben a Szovjetunió bárminemű méltánytalanságot követett el. Akkor ezért - még ha egyébként ez joggal merülhetett volna is fel - senki nem várt el semmiféle ellentételezést. Merthogy önnön politikai szerepét és küldetését Jelcin leginkább abban látta, hogy a szovjet típusú totalitarizmus dekonstruálója legyen. Őrizzük meg emlékét ebben a szerepben!
A szerző történész
