Kellemes, világos lakás nappalijában ülünk vendéglátómmal és annak asszonyával. Jegyezgetek életet, szokásom szerint.

Simon János édesapja még Sauerteig Henrik néven 1897-ben született Olaszliszkán. Kisgyerek korától a pesti Teleki tér volt az őshazája; a hat elemi végzése után itt volt zsibárus, itt is lakott, a téren, amely - a gyerekek miatt meg kell említeni ma már - valóságos város volt a városban, hatalmas zsidó ócskapiac évtizedeken át.

Miután jól ment a bolt, a Népszínház utcába költözött a család, majd onnan 1935-ben át a Király utcába, ahol szép háromemeletes bérházat vett a papa. A patinás, 1844-ben, Hild József tervei alapján épült házat rendbe hozta, komfortosította, a fenti lakásokat kiadta. Az első emeleten testvére lakott 175 négyzetméteres lakásban, a másodikon ő, asszonyával, két fiával ugyanakkorában.

A földszinten működött a család közös konfekcióboltja, gondosan válogatott bedolgozók szállították a nadrágot, az öltönyt, a mikádót.

Szigorúan tartották a vallást, a Kazinczy utcai templomba jártak, csak mikor már a járás is nehéz lett, akkor kényszerült rá a papa a közelebbi Vasvári utcára.

A földszinten a ma is meglévő szép boltíves terekben még Herr Csörgits Lajos kocsmája is működött. A ház alatt hatalmas borospince volt, és nyilván van ma is.

1944-ben a ház összes asszonyával együtt a nyilasok elhurcolták az akkor harmincnégy éves mamát, aki Bergen-Belsenből nem jött vissza többé.

A felszabadulás után a maradottak megnyitották a boltot, de aztán jött az államosítás.

Ebben a házban minden benne van, mondogatja János.

Aki egyébként klarinétes szeretett volna lenni egykor. Ezért aztán a Reitter Ferenc utcai Forgácsoló Szerszámok Gyárában lett marós. Majd szövetkezetben kötőszakmunkás, húsz éven át kötött pulóvereket, lett saját masinája, 1968 és 1975 között már otthon maszekolt. Mikor elfogyott a munka, betanított munkás lett Százhalombattán, kazánszivattyúblokkot kezelt hibátlanul. Innen ment nyugdíjba 1996-ban.

Asszonyával, az Iparművészeti Vállalat szabójával hetven éven át nézhették, hogy egykori házuk az állami kézen miként romlik, rohad, pusztul folyamatosan. A földszinti portálokat 1966-ban barmolták szét, a teljes aládúcolásra 1978-ban került sor. Ekkor megemelték az addig kicsit kifelé lejtő körfolyosókat, úgyhogy azóta a lakások felé folyik a víz befelé, igaz, csak akkor, ha esik az eső. Szisztematikusan lett el-, le- és szétlopva minden, ami szép volt: keramitkocka, lengőajtó, kovácsoltvas lámpa, színes üvegablak.

Ebben a házban minden benne van - ami nincs, az is.

Aztán jött a rendszerváltás. A környéken is egykor számos komoly üzlethelyiséggel bíró, autóalkatrészekkel kereskedő állami cég hatalmas ingatlancápává nőtte ki magát, és úgy is viselkedik, mint egy félelmetes, szenvtelen fenevad. Amerre jár, bezabálja a régi, patinás, élő Budapestet.

Teheti, mert mind a hivatalosság, mind a politika az ő oldalán áll; csak magányos partizánok, kis egyesületek, kóbor építészek, szociológusok, városvédők, polgárok hadakoznak a gólemmel. Nekik köszönhetőn mára a negyed valamennyi utcája, háza, minden háznak minden ajtaja, ablaka, szeglete, apró köve föl van tárva, mérve, dokumentálva van, és minden tömb, utca, tér, ház rekonstrukciójára született már legalább fél tucat tervezet.

Úgyhogy jön a csákány, a dózer, a dinamit.

Ebben a házban minden benne van. A politika is. Érdekes, hogy mikor erről a házról és a többiről esik szó, akkor hogy-hogy nem, porba hull a fene csatabárd. Akkor kiegyeznek az egymást átkozó felek. Akkor temetődik gyorsan az árok.

Egyébként azért odadörgölődzött a politika a városvédőkhöz is. Tudomásom szerint az Óvás Egyesület az egyik legutóbbi demonstráción már nem is vett részt; olyan párttal karöltve, amely a nyilaszászlóra kísértetiesen emlékeztető lobogót választott magának, jó ízlésű polgár nem ment zsidónegyedet.

A pesti zsidónegyed unikum. Nem olyan szép, mint a krakkói, a prágai, viszont szemben ezekkel még föllelhető pár eleven zsidó. Vagy volt zsidó, vagy olyan, aki látott még olyat. Itt még maradt egy kis élet, kis hagyomány, kis nyom, kicsi emlék.

Ez lesz elpusztítva most.

Mellesleg töménytelen felbecsülhetetlen építészeti, várostörténeti érték is, persze. De hát ezt sokan megírták mostanság.

Sokan sokszor leírták már, hogy miért baj, miért szomorú, miért városellenes, miért hazaellenes, hogy a Belső-Erzsébetvárosban és Terézvárosban háromemeletes házak helyett nyolcemeletesek épülnek, ha lakások helyett bérlemények létesülnek, üzletek helyett irodák lesznek, kereskedők helyett hivatalnokok, lakók helyett szállóvendégek, kapualjak helyett garázslejárók.

De nemcsak házcsere zajlik, hanem bizony lakosságcsere is. A zsidónegyedből szépen, demokratikusan, humánusan kiszorítják a bennszülötteket.

Nem új dolog ez, így történt Segesváron vagy Selmecbányán, vagy Kispesten vagy Újpesten, vagy Óbudán vagy Újlakon is.

Minden benne van ebben a házban.

Csak János bácsi nincsen.

Ővele már a Visegrádi utcában lévő szép lakásában diskurálunk. Egy éve költözött ide a Király utca 40.-ből, ahol éppen hetven éven át lakott. Szép pénzt kapott a lelépésért.

Van Krúdy Gyulának egy furcsa és gyönyörű regénye, 1929-ben jelent meg, az a címe, Boldogult úrfikoromban.

A regény "arról szól", hogy páran befészkelik magukat a Bécs városához címzett restaurációba, és ott délelőttől estig kedélyesen elfalatoznak, eliddogálnak, eldiskurálnak, aztán szépen hazamennek. Kész.

És ez a könyv - A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok mellett - a magyar hazaszeretet talán legszebb regénye.

Mert a haza ott van, ahol mindenki tudja, hogy a jó vesevelőhöz finom szitán kell áttörni a hagymát, hogy a jó fogpiszkálónak valódi keményfából kell készülnie, hogy a walzerhez sört kell inni, hogy a pattanást órakulccsal kell kinyomni, hogy ha egy úr azt találná mondani: "A kabátom a harmadik fogason függ", akkor azt az urat haladéktalanul fel kell pofozni, és hogy a legjobb szilvóriumot attól a vörös szakállú zsidótól lehet venni, aki innen a harmadik utcában a boltja küszöbén áll, három lépcső vezet felfelé a boltjába, az apja hitközségi elnök volt Tolcsván, a Fürstök közül való, akik a zsidók mendemondái szerint híres borkereskedők voltak Hegyalján, és volt valami rokonuk, akit Teitelbaumnak hívtak, és mint csodarabbit emlegettek.

Mindezeket mindenki tudta egykoron, aki a Bécs városához címzett vendéglőbe tért. Vagyis a Király utca 40.-be. Merthogy ez az irodalomtörténeti nevezetességű egység itt székelt, ebben a hivatalosság által most halálra ítélt százötven éves épületben.

Ebben a házban minden benne van.

Egész Magyarország.

Most úgy is néz ki. Meg lehet tekinteni.