A béke szigete. Így tekintett a világ Tallinra, a posztkommunizmus egyik mintagyerekének fővárosára az utóbbi másfél évtizedben – már ha egyáltalán tudomásul vette létezését. A parányi balti köztársaság, az Európai Unió és a NATO büszke tagja viszonylag ritkán került be a globális híráramlatba, és olyankor is többnyire pozitív töltettel, például az elektronikus ügyintézés terén elért eredményeiről szóló beszámolók révén.

Az 1,3 milliós lélekszámú ország belső etnikai feszültségeiről, a lakosság mintegy harmadát-negyedét adó orosz anyanyelvű kisebbség hátrányos megkülönböztetéséről, a „múltfeldolgozás” selejtjeiről (benne a Waffen-SS-hez önként beállt észt nácik rehabilitációjáról) szóló hírek csak a legritkábban érték el a külföldi szerkesztők ingerküszöbét.

Az idillnek péntekre virradó éjjel vége szakadt, és Észtország vezető hírré vált. Tallin – mint szeptemberben és márciusban Budapest – egy része csatatérré változott – az utcai harcokban egy ember életét vesztette, csaknem félszázat kórházban ápolnak. Vér folyt Európa egyik legnormálisabbnak hitt országában, 2007 tavaszán – egy, a társadalmat megosztó jelkép miatt.  Moszkva valósággal hadat üzen Tallinnak. Csak nehogy a NATO-ban is beinduljanak! Az ész megáll!

Talliniak! Észt észtek és észt oroszok! Kék, szürke és piros útlevelesek! Hát tényleg megbolondultatok?! Tényleg képtelenek vagytok megbékélni magatokkal, egymással és a múltatokkal? Tényleg alkalmatlanok vagytok a higgadt, értelmes párbeszédre? Tényleg feláldoznátok mindent egy bronzszobor és néhány sírhant miatt? Térjetek észhez! Hagyjátok békén az emlékműveket. Hagyjátok békében nyugodni a halottakat. Különben még ükunokáitok is gyilkolni fogják egymást.