A fiaskó sajátos őszinteségi hullámot indított el, amely legalább annyira ízléstelen, mint az UEFA-döntés előtti kuss. Azonnal megtudhattuk, hogy a frenetikus pályázati anyag egy raktárban porosodott, majd ráhúztuk a vizes lepedőt az európai szervezet végrehajtó bizottságára, számon kérve néhány tagján, mit ígért négyszemközt; bevallottuk, hogy Markovic úr végiglobbizta a testületet, de becsapták őt, mert egy ukrán milliárdos még jobban lobbizott. Mind a horvát, mind a magyar labdarúgó-szövetség panaszos levelet írt Platininak, de mire a színe elé járult, a kandúrból nyávogó kiscica lett; kiderült, hogy az UEFA elismeri a futball terén tett erőfeszítéseinket, és szeret bennünket, de nagyon. Most egy sporttárs személyeskedő módon támadja meg az MLSZ elnökét, aki szerinte hibát hibára halmozott kandidálásunk folyamatában.

Egyetlen apró megjegyzés: ami azóta ez ügyben idehaza történik, az ugyanolyan kiábrándító, mint a magyar futball körül minden, és számomra lassacskán érthetővé teszi, hogy egyetlen voksra sem tellett Cardiffban.(T. E.)