Guantánamo
Egyvalamit nem értek: hogy van az, hogy minderről egyetlen szál rádiós se beszélt eddig, ideértve a portai szolgálatot is, nem is a nyilvánosság előtt, de egymás közt, telefonon, kocsmák mélyén, ahogyan az szokás. Mert az ugyebár elképzelhetetlen, hogy egy ilyen intézmény éjszakára elnéptelenedjen, senki ne maradjon benn, vagy ha mégis így van, akkor még ma éjjel elfoglalom a rádiót, és visszaállítom a Miska bácsi levelesládája című műsort.
A rádiósok ráadásul a magyar társadalom legpletykásabb rétege, mindent azonnal kifecsegnek; tavaly ilyenkor, ha Kondor Katalin macskái odaszartak a Pagoda sarkába, én már huszonkét perc múlva tudtam a legapróbb részletekről is, pedig épp külföldön tartózkodtam. Azt én elképzelhetetlennek tartom, hogy ha éjnek idején ártatlanok sikolya visszhangzik az udvaron, s tán még Mengele fehér köpenye is meg-megvillan a Bródy Sándor utca csillagfényes égboltja alatt, arról senki se tud, vagy ha igen, nem horgad fel bennük azonnal a vágy, hogy a legközelebbi kocsmában elmondják.
Pedig tényleg valami szörnyű fasiszta autodafénak kellett lejátszódnia a rádió udvarán, hiszen Morvai polgártársnő mint civil jogvédő a reggeli tévéshow-iban a "ávós Gestapo-módszerek" kifejezést most már harmincszor képes egyetlen mondatban elhelyezni, igazát azzal is bizonyítva, hogy a kínzások tényéről több, egymástól független és elfogulatlan forrásból értesült: maguktól a megkínzottaktól. Abba most nem mennék bele, hogy a kínzás még hagyján, hiszen ősszel már halálos áldozata is volt a vérengzésnek egy tizenöt éves lány személyében, igaz, csak két napig, mert utána kiderült, hogy speciel él és semmi baja, csak az apja fogalmazott félreérthetően, hogy túl a mártírok szüleinek kijáró társadalmi megbecsülésen, a temetési segélyhez is hozzájusson.
Istenem, ha az élet végső soron egy nagy játék, a halál miért ne lehetne az?
Hanem az már tényleg tragédia, ha a rádiósok nem beszélnek, s az informális csatornák bedugulnak. Tudniillik az országot éppen ez tartotta idáig is egyben: a nem hivatalos értesülések, s azok mintaszerűen gyors terjedése. A magyar társadalom ma ott tart, hogy napjában harminc híradót, háromszáz sajtótájékoztatót, nyilatkozatot, állásfoglalást, cáfolatot kap a nyakába, szekérnyi kerekasztal körül tárgyalják meg Magyarország legokosabb emberei, hogy mi van ma Magyarországon, így Magyarország semmit se tud Magyarországról, fogalma sincs, hogy valójában mi történik vele és benne. Mondjon valaki egyetlen vizsgálati jelentést, amiből bármit is megtudott!
Az, hogy az ember még létezni tud, csak annak tudható be, hogy informálisan azért tájékozódik, mindenkinek van egy bennfentes ismerőse, aki legalább az autentikusság látszatát kelti, és akármekkora baromságot mond is, akkorát mégse tud mondani, mint teszem azt három politológus egy vitaműsorban. Érdektelenné vált mára, hogy hazudnak-e illetékes helyen, különféle fórumokon, tévében, rádióban, vagy véletlenül az igazat mondják, teljesen indifferens, hogy mi áll a jelentésekben, hogy mit ír blogjában a miniszterelnök, hogy mit mond a főbíró, a főügyész, a rendőrfőnök vagy épp a civil jogászbizottság, ami ugyanis ezeken a csatornákon a lakosság nyakába zúdul, az szép szakértői szóval mondva maga a pszeudovalóság.
Ha tehát én meg akarom tudni, hogy mi történt a rádió udvarán, immáron legelőször s egyszersmind utolsóként az intézmény közszolgálati macskáját kérdezem meg: ha annak az arcára van írva, hogy tiszta Guantánamo volt itten, beállok én is a civil jogászok közé.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa