A probléma orvoslására azonban megjelentek a "fenntartható termékek tervezői", akik szilárdan hisznek abban, hogy az árucikkek tervezésének és a fogyasztási szokásoknak megváltoztatásával új korszak veheti kezdetét.

A "fenntartható termékek tervezői" érzelmileg tartós dolgokat szeretnének tervezni, a régi kedvenc márkájú farmerek vagy a gyermekkorból ismerős, rongyosra babusgatott plüssmackók mintájára. Mivel egy termék, szolgáltatás vagy rendszer környezetre kifejtett hatása már a tervezőasztalon eldől, jogosnak tartják, hogy szakmájuk/szerepük felértékelődjön. Ha valamely területen probléma merül fel, törvények és rendeletek, illetve az ezek betartásáért felelős intézmények születnek. Szerintük viszont ezek nem igazán alkalmasak a problémák kiküszöbölésére. A megoldás bár egyszerűnek látszik, mégsem az: csökkenteni kellene a hulladék mennyiségét és az energiafelhasználást, abba kellene hagyni a termékek ilyen ütemű váltogatását, és több embert kellene alkalmazni. A technikai fejlődés azonban nem tartóztatható fel, és értelme, haszna sem lenne. A technológia helyett azonban az embert kellene előtérbe helyezni. Egyes számítások szerint a fejlett országokban 90-95 százalékos anyag- és energiatakarékosság mellett ugyanolyan színvonalú szolgáltatásokat kaphatnának az emberek.

Hogyan nézne ki egy "eldobálás utáni" fogyasztói társadalom? Először is fenntartható tervezésű termékeket vásárolnánk, amihez hosszú távon, érzelmileg kötődünk. Kevesebbet költenénk anyagi javakra és jóval többet szolgáltatásokra (pl. második autó vásárlása helyett belépnénk egy gépkocsi-kölcsönző hálózatba). Már a tervezéskor szem előtt tartanánk a termék használat/elavulás utáni sorsát, vagy az újrahasznosítást. A tömegtermelés veszítene jelentőségéből, helyét a személyre szabottan tervezett, vagy nagyobb kézügyességet igénylő munkával előállított (és emiatt drágább) árucikkek vennék át. E szépreményű tervek megvalósításához persze nagy kihívást jelent, a vásárlók meggyőzése arról, hogy kevesebb, de tartósabb termékeket vásároljanak. Manapság sokszor olcsóbb megvenni egy új terméket, mint megjavíttatni a régit. Igaz, vannak, akik a minőséget ma is szívesen megfizetik (már aki ezt megteheti), és például bútorvásárlásnál már ma is szempont a tartósság. Miért ne lehetne ez az egyéb áruk esetében is így?

Ahogy a fogyasztók egyre jobban odafigyelnek a környezetvédelmi szempontokra, számos nagyvállalat is erre kényszerül, ha meg akarja tartani vevőit, vagy lépéselőnyt akar szerezni versenytársaival szemben.

Egyes elemzők azonban szkeptikusak, mások pedig amiatt keseregnek, hogy a fogyasztói cikkek "zöldítése" csak a profitnövelés egy új fajtája. Ha azonban például egy világcég arra kényszeríti a versenytársait, hogy zöldebb termékeket készítsenek, azon végül is mindenki csak nyerhet. Arra a kérdésre pedig, hogy a fenntartható termékeket tervezők elképzelése megvalósul-e, és valóban új korszak kezdődik-e, csak az idő adhat választ.

Hulladékszerek

"Szedjünk szét dolgokat és a darabokat adjuk el drágán!" Ha őszinték akarunk lenni, ez volt a wasárnapi fővárosi művészpiac (WAMP) igazi üzenete. Mosógépalkatrészekből eszkábált fülbevalók, billentyűgyűrűk és legónyakláncok tömkelegében rádöbbentünk, hogyha egyedi, kézműves, környezetbarát újrahasznosított cuccokban szeretnénk villogni, minimum négytalálatos lottószelvényre lenne szükségünk. Vagy, ha van némi kézügyességünk, fogunk egy régi rádiót, szétkapjuk, az érdekesebb alkatrészeket ráragasztjuk egy fémkarikára és kész a dizájngyűrűnk. Persze nemcsak recyclingtermékek vonultak fel a standokon, a WAMP hagyományaihoz híven az egyedi, ámde újrahasznosításhoz közel sem kapcsolódó iparművészek is jelen voltak igényes, a megfizethetőtől a csillagos égig árazott táskáikkal, ékszereikkel és ruháikkal. Valamint szórólapok ezreivel, melyek szemmel láthatóan fütyültek az aktuális vásár alapgondolatára. (H. A.)

Az újrafeldolgozás a termékek életciklusának részévé válhat, ahogy ezt a PET-palackok vagy alumíniumtárgyak esetében már megszoktuk