Mára túljutott a "szakmai alapozáson" a külügyi stratégia határon túliakkal foglalkozó, résztanulmányokkal dúsított fejezete, közben pedig Szili Katalin is előállt a maga koncepciójával egy "pártpolitikai alapon nem megkérdőjelezhető" nemzetpolitikai fundamentummal. Arról nem is beszélve, hogy a MeH-ben szintén létezik már hasonló kormányzati anyag. Már-már a bőség zavara rémlik föl; nem győz az ember csodálkozni, hirtelen mennyi nemzetpolitikai formátum bukkant fel kormányoldalon is (merthogy a túlsó térfélen - mint tudjuk - ilyenből eddig sem volt deficit).

Önmagában persze semmi baj e hirtelen támadt buzgalommal. Abból a szempontból pedig máris tiszta kommunikációs haszon a baloldalon, hogy meg lehet mutatni az ellenzéknek: lám, nem is vagyunk mi annyira idegenszívűek, mint beállítani próbáljátok. Lehet egyébként, hogy a szakmányban készülő dolgozatok egyik mozgatórugója éppen az ilyen piros pontok gyűjtögetése. Tény az is, hogy kétségkívül maradtak még jócskán kibeszéletlen, végiggondolatlan ügyeink a magyar-magyar kapcsolatokban. Változatlanul eldöntetlen például: mit támogasson a jövőben az anyaország: változatlanul a szülőföldön maradást, vagy netán az áttelepülést, az egyéni kisebbségi életstratégiák elfogadását és tiszteletét? De nyilván ugyanígy megéri a fejtörést, milyen tennivalók adódhatnak az anyaországra nézve abból, hogy a Kárpát-medencei magyarság kilenc tizede ez évtől ugyanahhoz a gazdasági, politikai, védelmi közösséghez tartozik.

Egyelőre bajosan lehet kihámozni, mennyire lesznek hasznosak ilyen szempontból az említett "fundamentumok". Ami viszont már most is elég világosan látszik: e vállalkozások lényegében párhuzamosan futnak, egymásról láthatólag alig vesznek tudomást. Pedig hát az egésznek nyilván úgy van igazán értelme, ha az egyes részek becsatornázhatók a közös gondolkodás medrébe. Mindeddig jobbára inkább az olvasható ki a képből, hogy Gyurcsány Ferenc szerint a nemzetpolitikának a kormánynál a helye - Szili Katalin viszont vélhetőleg egy olyan nemzetiségcentrikus nemzetstratégiában gondolkodhat, amelynek súlypontja az Országgyűlésben lenne. (Erre utal például, hogy a parlament elnök asszonya bizonyos fokig a kimúlt MÁÉRT intézményét a tervezett magyar-magyar parlamenti fórumok formájában próbálja újraéleszteni.) Nem az a gond ezzel, hogy menet közben ilyesfajta alternatívák bukkannak fel; nagyobb baj, ha ezekről nincs világos beszéd, dialógus.

Amúgy pedig bármiként alakuljanak is kormányoldalon a nemzetpolitikai viták, egy dolgot egyik érintett félnek sem lenne szabad figyelmen kívül hagynia. Mégpedig azt, hogy ilyen-olyan nemzetpolitika azért az elmúlt másfél évtizedben kialakult ebben az országban; ennek bizonyos alapelvei időtállónak bizonyultak. Az egymást követő kormányok és parlamentek mindehhez kivétel nélkül hozzátették a magukét.

Így a Gyurcsány-kormány is. Eldózerolt például egy önmagát túlélt magyar-magyar intézményrendszert, a korábbi pártalapú kisebbségi támogatási szisztéma is a megújulás jeleit mutatja, és kezd előtérbe kerülni az uniós forrásokra alapuló fejlesztéspolitika. Mindez elvezetett oda, hogy a magyar-magyar viszony mára túljutni látszik a kettős állampolgárságról tartott népszavazás traumáján. Vagyis, ha úgy vesszük: ennek a kormánynak éppúgy van magyar-magyar politikája, mint ahogy az elődeinek is megvolt. A szakértői és politikai szinteken készülő anyagok ezt alapjaiban aligha fogják megrengetni. De a termékeny együttgondolkodás kétségkívül lendíthetne az ügyön. Rá is férne.