Többen emlékeznek talán arra, hogy Jelcin a vele együtt megválasztott szovjet parlamentet fegyveresen szétzavarta 1993 októberében. Borisz Jelcin Brumaire 18-áján több száz embert gyilkoltak meg Moszkva központjában a vezető polgári demokratikus államok nagy egyetértésével - természetesen a demokrácia védelmének jegyében. A parlament alapvető bűne az volt, hogy szembeszegült az elnök Nyugat által támogatott költségvetési és gazdasági elképzeléseivel. Mint az események szemtanúja már akkoriban is felhívtam a figyelmet egy kis tanulmányomban - amelyet később a parlament egyik börtönbe került vezére, Ruszlan Haszbulatov is idézett -, hogy akik kizárólag a „demokrácia-diktatúra” dichotómiában gondolják végig a történelmet, és ebbe a dichotómiába kívánják az oroszországi fejleményeket beleszuszakolni, keveset fognak megérteni a dolgok valódi állásából. Azt hiszem, ezt már a történelem sokszorosan igazolta, s jól ismert cinizmusával maga Borisz Nyikolajevics is bizonyára nagyokat nevetett liberális ideológusainak demokratikus illúzióin. A fent említett államcsínynek nem volt köze a demokráciához (a „népuralomhoz”), de még csak a polgári demokráciához sem (hogyan is lehetett volna polgári demokrácia ott, ahol nem volt - nincsen - demokratikus polgárság?), hanem az bizony az összeomlott államszocialista gazdasági és politikai rendszer megörökléséről, a gazdasági és politikai hatalom újraelosztásának befejezéséről szólt. Ez volt tehát a coup d’etat történelmi értelme. Végül is olyan parlamentarizmus („dumaizmus” - duma) bevezetése történt meg, amely nemigen képes ellensúlyozni az elnöki hatalmat.

Az új államban Borisz Nyikolajevics helyet keresett az egyháznak is. Azután, hogy sok éven át mint marxista-leninista szolgálta a kommunista párt hatalmát, 61 éves korában, a Szovjetunió összeomlása után egy szép fényes reggelen szakított a marxizmussal. Annyira megvilágosodott, hogy elfeledkezett a demokrácia alapkövetelményéről: az állam és az egyház szétválasztásáról. Sokan emlékezünk arra, amikor az egykori moszkvai párttitkár és a nyomában sok helyi és körzeti pártvezető beállt a gyertyák alá.

Jelcin kétségtelenül elhivatott politikus volt. Gondoljunk csak a nómenklatúrában szerzett tapasztalataira, kultúrájára, viharoktól nem mentes, mégis lényegében töretlen karrierjére. Jól ismerte Oroszországot és a Szovjetuniót, ismerte a politikai felhőrégió „törvényeit”, működési mechanizmusait, a „túlélés”, a fennmaradás hatalmi technikáit (sok évig volt pártmunkás az Urálban, területi PB-tag, KB-tag, majd moszkvai titkár, KB-titkár, a Politikai Bizottság tagja).

Az 1980-as évek végén, akárcsak a többiek, Borisz Nyikolajevics is a peresztrojka megújító szerepéről, a „lenini reneszánszról” szónokolt, ám ő másokkal ellentétben tisztán empirikus értelemben előbbre látott másoknál: nyilvánvalóan nem hitt az általa is hirdetett szocialista egyenlőség megvalósíthatóságában és helyességében. A mindennapi realitások talaján mozgott a szószátyár Gorbacsov utópisztikus „piaci szocializmusa” és az öreg funkcik avítt „államkommunizmusa” között. Borisz Nyikolajevics volt a nagy „átalakuló”, aki az „ideológiai háborúban” fokozatosan félretette a múlt összes relikviáit egy cél érdekében: személyes hatalmi ambícióit kívánta egyesíteni a régi elit, a nómenklatúra „változásokat akaró” csoportjainak hatalmi és gazdasági érdekeivel. Felismerte, hogy Oroszország, illetve a szovjet föderációban részt vevő többi köztársaság van annyira nagy és erős (hiszen a Szovjetunió a nemzetek inkubátorának bizonyult!), hogy a helyi és a központi hatalmi csoportosulások privilegizált helyzetüket megőrizve „újrastrukturálják”, „újraosszák” a politikai hatalmat és az állami tulajdont.

Jelcint, akárcsak Sztálint, sokan lenézték állítólagos provincializmusa miatt, de bizony ő (is) profi politikus volt, aki még az 1991-es augusztusi operettpuccs előtt el tudta hódítani Gorbacsov hazai és külföldi támogatóit a következő jelszavakkal: „többpártrendszer” (értsd: elnöki rendszer felülről finanszírozott pártokkal), „piacgazdaság” (értsd: nómenklatúra-privatizáció, maffiakapitalizmus), „csatlakozás a nyugati civilizációhoz” (értsd: beilleszkedés a világpiacba a félperiféria jogán, banán helyett gázzal és olajjal!). Amikor eljött az ideje, 1990-ben Borisz Nyikolajevics levette végre szocialista maszkját, és megmutatta az új, „demokapitalista” Oroszország bizony sokak számára vonzó képét a világnak. Az ügyes és tapasztalt pártvezető, majd államelnök képes volt egy ideig az új arc nagyon is régi ráncait eltakarni, a sárgás, fonnyadt bőrt egy gyors műtéttel (sokkterápia, dereguláció, privatizáció) „kikozmetikázni”, míg ki nem ütköztek azok a vonások, amelyeket még a cárizmus idejéből jól ismerünk, és amelyeket a szovjet korszak sem tudott végleg eltüntetni, mert igazából eltüntethetetlenek. Nem a semmiből jöttek az elnöki és tekintélyuralmi rendszerek, nacionalista rezsimek a posztszovjet térségben Oroszországtól Grúziáig, a balti államoktól Közép-Ázsia új állami képződményeiig.
A szakértőknek végül is igazuk van, amikor Jelcin érdemeit sorolják, hiszen képes volt hatalmát és az erősen lecsökkent befolyású Oroszország állami egységét megőrizni - igaz, békeidőben példátlan gazdasági pusztulás, az átlagéletkor rohamos csökkenése és a tömeges szociális lesüllyedés árán.

Van tehát min elgondolkodni Borisz Nyikolajevics öröksége kapcsán. Tevékenységének valódi jelentősége és eredetisége nem a politikus ravasz színeváltozásaiban, „átlényegüléseiben”, „megvilágosodásaiban”, „karizmájában” van, hanem a Szovjetunió lerombolásában. Míg történészek és teoretikusok hosszú-hosszú éveken keresztül arról polemizáltak, milyen irányt vehet a Szovjetunió belső átalakulása, mit akarnak a „konzervatívok” és a „liberálisok”, milyen perspektívái lehetnek a szocializmusnak, addig Jelcin a „megjósolhatatlan” irányába terelte az eseményeket. Hogy ebben mennyi volt a tudatosság, azt ma még nem tudhatjuk.

Borisz Nyikolajevicsnek hálás lehet az új uralkodó osztály, amelynek eredetileg államapparátusi és pártapparátusi csoportjait oly gyorsan és oly radikálisan szabadjára engedte. A hatalmon lévők maguk buktatták meg az általuk válságba sodort rendszert, amelynek létüket köszönhették. Jelcin ezt a - modern történelemben példátlan - fordulatot testesítette meg. Borisz Nyikolajevics végigment az antilenini úton. Trockij jóslatai ritkán valósultak meg, de Jelcin mégis szimbóluma lett Trockij 1936-ban megfogalmazott, jövőbe látó hipotézisének, miszerint az állami tulajdon fölött rendelkező állami, párt- és menedzserbürokrácia, ha már nem lesz képes privilégiumait a szovjet feltételrendszerben megtartani vagy fenntartani, az elvben köztulajdont saját magántulajdonává alakítja át.

Borisz Nyikolajevics Jelcin meghalt, műve egyelőre virulens. Emlékművét az „új oroszok” aranyba foglalhatják.

Krausz Tamás, történész