Szellemi és anyagi. Igen, alapvetően e két energia-tartományt szoktuk emlegetni, amikor ország-stratégiai elképzeléseinket alakítjuk. A szellemi készleteinket jelentősnek hisszük, míg az anyagi természetű energiáink esetében a szűkösség vélelme vezérli gondolatainkat. De vajon tényleg így állnak-e a valós dolgaink, vagy adódik-e egy s más újragondolnivaló? Meglátásom szerint az előbbiek kihasználásában inkább külföldre szakadva jeleskedünk, az utóbbiak tekintetében pedig alighanem kishitűek vagyunk.

Ezúttal az anyagi természetű energiáink tárgyában tennék egy rövid „politikai” körutat, jóllehet ezek kiaknázása sem nélkülözheti a szellemi energiáink, azaz az újítások, az innováció közbejöttét. S minthogy az elavuló, a megújuló, illetve a vadonatúj gondolataink érvényesülését a politika nagymértékben meghatározza, célom a közbeszéd fókuszainak terelgetése, végtére is nemcsak szakmai, hanem súlyos, komoly társadalmi kérdéseket feszegetünk, amikor az energia kerül terítékre.

A globális klímaváltozás ugyanis bekövetkezett. Pontosabban egy olyan folyamatnak vagyunk élő tanúi, amely nemcsak hosszabb időszakaszban, hanem idestova napi szinten alakítja az életünket. Az, hogy a szén-dioxid (és más gázok tömege) buraként veszi körül a földgolyót, s ez alatt a természet, s benne az emberiség pedig gyorsuló módon kezd megfőni-megsülni, nos, az hovatovább nyilvánvaló. Ezen csak globális mértékben vagyunk képesek változtatni, ám az egyéni példamutatás - főleg, ha sokasodik – igen hasznos dolog. Ma azzal tehetjük a legtöbbet, ha visszafogjuk a szén-dioxid kibocsátást, a jövő viszont azoké a technológiáké, amelyek ma még jószerivel csak a tudósok fejében lakoznak, ám a levegőből való szén-dioxid visszavételt célozzák. Nem tudom, hogy a világméretű üvegház-hatás mennyire az ember bűne, de abban biztos vagyok, hogy ami a mi számlánkat terheli, azzal nagyon sok dolgunk van, s még több lesz. Attól tartok, hogy az elkövetkező néhány évtized egyre kevésbé a fejlődés-fejlesztés igézetében fog telni, sokkal inkább a puszta életünkért való küzdelemnek leszünk először nézői, majd résztvevői.

Az évszakok felborulása és karaktervesztése, a jégtakarók, jéghegyek felolvadása és édesvizeink beleolvadása a sós óceánokba, a tengerszint közeli területeink elmerülése, továbbá a megpuhuló fagyott vidékek talajából való gázkiáramlás, az égövek elmozdulása és ennek biológiai következményei mind-mind elképesztő nagyságrendű emberi erőfeszítéseket fognak kikényszeríteni, azaz anyagi erőnket nem a hagyományos értelemben vett jólétre, hanem a globális változások elleni védekezésre fogjuk fordítani. Persze e kettő gyakran keveredik. Magyarországon a légkondícionálás korábban luxus, ma kényelem, jövőre menedék lesz.

Fogyasztói szokásaink átalakulnak. Nemcsak azért iszunk egyre több palackos vizet, mert az tiszta és egészséges, hanem azért is, mert hagyományos kútjaink egyre inkább kiapadnak. A Duna-Tisza köze immár félsivatagos jellemzőkkel bír, Nyugat-Magyarország erdői sorvadásnak indultak, mert a fák gyökerei körül rohamosan fogy a nedvesség. (Kiszáradt erdeink alighanem erőművekben végzik.) Folyóink vízhozamának ingadozása lefelé is, felfelé is rekordokat döntöget, jövedelmeink mind nagyobb hányadáért kiált vizeink megtartása. Egyelőre még fukarok vagyunk.

Jelenleg a legnagyobb ellentmondás abban bontakozik ki, hogy energiatermelésünk és energiafelhasználásunk káros következményeinek ellensúlyozásához még több energiára van, lesz szükségünk. A feltörekvő nemzetek igényei is növelik a keresletet, ezért arra kell számítani, hogy az energia tartósan drága lesz, s egyre inkább az válik fontossá, hogy a többleteinket honnan szerezzük. Itt érhető tetten a megújuló, megújítható energiaforrások iránti fokozódó figyelem. S azért kell több és több, jogilag is vállalt elkötelezettséget vállalnunk, mert az nagyobb önfegyelmet diktál, míg a lazaságnak pedig az az üzenete az ipar és a fogyasztók felé, hogy mégsem akkora a baj, mint amekkorának azt egyes tudósok, politikusok, védőintézmények beállítják.

Hazánkban három fő csapásirány mutatkozik. Mindenekelőtt az összes lehetséges eszközzel csökkenteni kell a fogyasztást, főként a pazarlás megfékezése útján. Másik nagyon fontos dolog, hogy a lehető legnagyobb részt vállaljuk az európai közös energiapolitika alakításában és kivitelezésében, s mély hittel kell arra gondolnunk, hogy minden apró, vagy nagy lépés, amit önmagunkért teszünk, az részévé válik a nagy, összegző európai átlagoknak. (Hóbortosnak tűnhet, hogy pl. Svédországban a közeljövő eseménye lesz a lakossági gázszolgáltatás beszüntetése, de ne gondoljuk azt, hogy nekünk ezáltal jogaink keletkeznek a gázégetés szinten tartására, netán növelésére, mondván, hogy az belefér az átlagba.) A harmadik kitörési pont, az maga az iparpolitika, jelesül az összes lehetséges eszközzel ösztönözni kell az energetikai innovációt.

Fogyasztói oldalról nézve a legtisztább felhasznált energia az elektromosság. Az elektromos energia térhódításának kezdetén szinte kizárólag a világosság volt az indíték, míg a mai felhasználási szerkezetben a mesterséges fény a villanyfogyasztásnak alig 10-20 százalékát teszi ki. Ez az elmozdulás viszonylag értelmetlenné teszi például a nyári időeltolás fenntartását, amelynek eredeti célja a világítás megkurtításából eredő megtakarítás volt. Ma már többen érvelnek amellett, hogy mai szokásaink fényében ez a gyakorlat inkább pazarol, mintsem hozna a konyhára, mert a hosszított nappalok tovább járatják a léghűtő-rendszereket is. Nyilván sokat fogunk ezen és hasonlókon vitatkozni, ám a legfontosabb az, hogy váljunk nyitottabbá, figyelmesebbé minden új felvetés iránt.

Evidens célnak mutatkozik, hogy a lehető legtöbb felhasználói megoldás az elektromos áramra támaszkodjék, s az egyéb módozatok mind inkább kiegészítő jelleget öltsenek. Igaz ez a fűtésre is, hiszen ha pl. a távfűtés robbanásszerű áremelkedését egybevetjük a várhatóan enyhébb telek miatti csökkenő hő-igénnyel, akkor a távfűtésnél jelentkező állandó költségek növekvő súlya inkább kedvez az egyre olcsóbb elektromos megoldásoknak, különösen, ha a modern hőszivattyúkra, és a feledésbe merülő éjszakai áramtarifák felélesztésére gondolunk.

Ma a legolcsóbb elektromos áramforrások egyike az atomenergia. Európa egyes országaiban nagyon különböző az atomerőművek megítélése, márpedig ez nem objektív műszaki összefüggések miatt van, hanem a kommunikáció alakítja ilyenné. Ma már kimondható, hogy az emberiség szempontjából jóval nagyobb a hagyományos energiatermelés által okozott kár, mint az atomenergia terén vélelmezett kockázatok, s az olló vészesen nyílik, ugyanis a szén-dioxidot termelő erőművek hatványozottan kártékonyabbak minden egyes további CO2 molekula légbeeresztésével, míg a nukleáris létesítmények biztonsága egyre csak javul. Magyarországnak tehát azt célszerű szorgalmaznia, hogy mindenütt, ahol a lakosság türelemmel fogadja, ott létesüljenek atomerőművek – s ebben példát is mutathatnánk.

Szintén az olcsó és tiszta áramforrások közé soroljuk a vízierőműveket. Magyarországnak itt is hatalmas lehetőségei vannak, s e tekintetben hadd utaljak vissza a szélsőséges járásúvá váló vízhozamainkra. Arra van tehát szükségünk, hogy a hozzánk időnként rohammal beömlő vizeket felfogjuk, s lassú továbberesztésével áramot termeljünk. Két nagy projektünk is van ilyen jelleggel, az egyiket hisztérikusan gyűlöljük, a másikat pedig csendben elszabotáljuk. Sajnos. Pedig a magyar demokrácia az idén lesz 18 éves, képletesen szólva: nagykorú, s én bízom benne, hogy a gyerekbetegségeken túljutva immár higgadtan visszatérhetünk a dunai alsó vízlépcső gondolatához, nyilván sokkal összetettebb megközelítéssel, mint egykoron. (Melléktermékként talán feléleszthetjük az agonizáló Szigetközt. Szerencsés esetben a már említett északnyugat-magyarországi erdők is magukra találhatnak, hiszen az eddig elszáradó területek visszanedvesedése jó eséllyel csökkenti a föld alatti vizeket elszívó hatást.) A Tisza vizét több tóba betározó Vásárhelyi-terv energetikai jelentősége ugyan jóval kisebb, de az Alföld elsivatagosodásának megfékezése rengeteg előnnyel járna. Ilyen például azon összefüggés, hogy a falusi, kisvárosi lakosság nem fog bemenekülni a gázfogyasztó nagyvárosokba, hanem a megmentett természet bázisán fával fűthetné a kandallóit, a búbos kemencéit, mert a Vásárhelyi-terv munkahelyeket is teremt és megtart.

Szintén nagy lehetőségek vannak a végképp tiszta szélenergia kihasználásában. Jóllehet személy szerint eléggé csúfnak tartom a hatalmas szélkerekeket, de alighanem ez csak egyéni ízlés és szokás kérdése. Ezekkel inkább az a probléma, hogy a legkevésbé sem igazodnak a fogyasztói igényekhez, vagyis akkor és annyit termelnek, amikor és amennyi szél van, márpedig nyilván vétek lenne az általuk termelhető energia elszalasztása. Ezért gyakran az történik, hogy szeles időben az olcsóbban termelő erőműveket fojtják vissza, s ez bizony komoly gátja a szélerőművek további, számottevő elterjedésének. A ma ismert és gazdaságos megoldás néhány tározós erőmű létesítése lenne, azaz a szél szeszélyes energiájából nyert árammal magasra kell pumpálni vizet, majd onnan szabályozottan visszaeresztve ismét áramot lehet előállítani. Nagy kár, hogy az ilyen megoldásokat a (csuda tudja honnan finanszírozott) „zöld” szervezetek rendre akadályozzák, pedig az ember pont tőlük várná a legtöbb elvi támogatást.

Az égből Magyarországra fokozottan jövő hő-összeg okos felhasználása még nyitott kérdés. A Nap hőenergiája és a fénysugárzás külön-külön is kiválthat, vagy termelhet elektromos áramot. E téren jelentős átgondolásra van szükségünk, s ezt követő cselekvésre. Meggyőződésem, hogy a józan ész többet ér, mint a különböző kisebb-nagyobb állami támogatások milliárd forintjai. A napenergia, s ezen belül az áramot termelő, ún. fotovoltaikus technológiák előtt legalább akkora karrier áll, mint az a mobiltelefonoknál (és sok minden másnál) tapasztalható volt. Pár éve még kisebb bőröndnyi méretű készülékekkel aranyárban telefonálhattunk recsegve-ropogva, ma pedig szinte fillérekért kommunikáljuk keresztül-kasul a földkerekséget. A Nap, amely balgaságunk okán akár szénné is égetheti az emberi civilizációt, korlátlan mennyiségben adja mindazt az energiát, amellyel szinte minden gondunkat megoldhatjuk. Ha rajtam múlna, - jobb híján - a Földön utánoznám a Napot, végtére is csillagunk nem más, mint egy gigászi nukleáris (fúziós) erőmű, de ha picit is ügyesebbek lennénk, nem idelent próbálkoznánk hasonlóval, hanem kihasználnánk rendesen azt, ami odafönt elég régóta és tökéletesen működik.

Szén-dioxidot azonban nemcsak az erőműveink többsége, nemcsak a fűtési rendszerek zöme, hanem az autók is termelnek. Pillantsunk csak a színes magazinok hirdetéseire: ma már egy autóreklám „kötelező” eleme az ide vonatkozó adat. Kilométerenként 150-250 gramm. Ha egy átlagos magyar futásteljesítményt nézünk, durván évi 25.000 km-t, akkor hozzávetőlegesen egy gépkocsink 5 tonna „üvegházgázt” produkál. Sok kocsi bizony sokra megy! Elvileg – ha bio-üzemanyagokat fogyasztanánk - a növények ezt „visszafogyasztják, de sajnos ez nem így van, mert a magasabb légkörökbe összpontosuló gázok nem nagyon jönnek vissza földközelbe. A bioetanol és a biodízel minden bizonnyal környezetkímélőbb, mint a kőolajból nyert üzemanyag, de a kiút az autók esetben is a takarékosság, azaz a kevesebb hajtóanyagot igénylő hibrid (benzin/elektromos) járművek elterjesztése, vagy ideális esetben a még kissé fejletlen hidrogénhajtás. Sok minden gátolja az ez irányú fejlődést, s nem utolsó sorban az is, hogy az államok azért szívesen szedik az autósoktól a hagyományos üzemanyagadót. Nagy lélekjelenlét és önuralom itt is a legjobb tanácsadó!

Végül a gázról. Viszonylag kényelmes, viszonylag tiszta, de egyértelműen hatalmas üzlet is. Nagy baj lesz még belőle! Politikai ösztöneim szerint a gáz „szellemét” jó lenne visszadugni a palackba. A túlzott függőség minden értelemben és minden kormányt aggaszt. Nálunk ez aktuálpolitikailag is kisebb felfordulás tárgya, jóllehet talán nem is arról beszélünk, ami a probléma lényege. Az egyik tábor szerint mindegy, csak minél több helyről és minél változatosabb útvonalon jöjjön a minél nagyobb mennyiségű gáz, a másik majdnem ugyanezt hirdeti, csak ne az oroszoktól, miközben azzal kellene foglalkozzunk, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkentsük, illetve váltsuk ki a gázfogyasztásunkat.

A köznapok embere talán nem is tudja, mennyi bizonytalanság övezi az európai ihletésű Nabucco és az orosz tulajdonú Kék Áramlat nevű gázvezetékek esetét, miközben már most hajba kapunk egymással. Ez a vita kicsit olyan, mintha a mesebeli házaspár azon veszekedne, hogy 10 év múlva milyen színű autót vegyenek. A két vezeték annyiban hasonló, hogy mindkettő délről (Törökországon és a Balkánon át) hozna Európába gázt, s bizony több száz, vagy ezer kilométeren keresztül szó szerint egymással párhuzamosan. Bármelyik esetében Magyarország legfőképp a beszedhető tranzitdíjakban érdekelt, a nálunk jelentkező ellátási jelentősége nem túl nagy, azaz mai importunk kb. 15 százalékig terjedő kvótánk valószínűsíthető.

Annál több viszont a különbség. A Nabucco Közép-Ázsiából, a Kék Áramlat pedig Oroszországból szállítaná a gázt Európába, illetve ez utóbbi már részben működik is – Törökországig. Ha az oroszok onnan meghosszabbítanák a Kék Áramlatot, az egyrészt számukra is eszköz lenne a fehéroroszokkal, illetve ukránokkal fel-felvillanó szállítási vitáik rendezéséhez, másrészt pedig kevesebb beruházással valósítható meg, mint a Nabucco, amely viszont európai olajvállalatok projektje lenne, csak éppen még egyetlen méter se épült meg belőle. Valószínűleg azért, mert Európában igazából nincs is szükség az adott többletmennyiségre, tehát az oroszok is jobbára a szállítás földrajzi színesítésében érdekeltek, s legkevésbé abban, hogy bárkinek is ne szállítsanak. Hangsúlyozom, üzlet ez a javából, és az oroszok is jól tudják, hogy ők is csak annak tudják eladni a gázukat, amely vevőhöz vezeték megy, és ők is csak akkor építenek drága pénzen alternatív vezetékeket, ha az nagyon muszáj, vagy megéri.

Az első bizonytalanság tehát az, hogy bármelyik vezeték egyáltalán megépül-e? A második az, hogy a közös nyomvonalú szakaszon kell-e tulajdonképpen két vezeték, vagy lehet-e közösködni? A harmadik bizonytalanság abban rejlik, hogy a Nabucco-t táplálni hivatott országok politikai stabilitása egy csipetnyivel sem jobb, mint az orosz gázmezők környékén uralkodó viszonyok. A negyedik eldöntendő kérdés, hogy Magyarország legyen-e a tranzitvonal végleges útja és elágazási pontja, vagy pl. Szerbia, vagy Horvátország? (T.i. lehet az oroszokat távol tartani magunktól, csak ez esetben távol is lesznek tőlünk, mi pedig az üzlettől.) Az ötödik, s egyben legnagyobb kérdőjel, hogy mekkora lesz a terjeszkedő orosz gázipari óriásnak a befolyása, netán tulajdonrésze a Nabucco bemeneti pontjait jelentő gázlelőhelyek tekintetében, mert szélsőséges esetben még az is előfordulhat, hogy bárhová fordulunk, részben, vagy egészben a Gazprommal találjuk magunkat szemben. Számomra egy húzódozó-ingadozó miniállam képéhez viszonyítva sokkal rokonszenvesebb egy sokoldalú és együttműködő Magyarország víziója, s minden, amit mi okosan csinálunk, az hasznos a közös európai energiapolitika szempontjából is.

A magyar polgár nem igazán érti, hogy a politika mit is kavar az energiafrontokon. Nem látja, hogy mindez mit jelent a saját élete, otthona, szokásai szempontjából. Pedig minden idetartozó politikai döntésnek súlyos következményei vannak az egyéni pénztárcák szintjén is. Beruházni tehát most kell, elsősorban a fejekbe, mert a jövő kármentése jóval drágább lesz! A szó mai, konkrét és a jövőbe mutató, átvitt értelmében egyaránt. Kimondható tehát, hogy Magyarország energiái a közös – európai – értékeinken nyugszanak, s legfőbb lehetséges eszközünk a józan ész.

Dr. Szanyi Tibor
országgyűlési képviselő (MSZP)