A CEMI most azt írja: az egészségügy reformra szorul, ám ennek kulcsa nem a biztosítói modellváltás. Valódi minőségjavulást ugyanis önmagában a magánbiztosítók versenye sem képes kikényszeríteni. Az átalakítás csak a kórházak gazdálkodási feltételeinek szigorításával, számon kérhetőségük megteremtésével vezethet eredményre.

Ha a rosszul működő kórházakat, szakellátókat nem fenyegeti a felszámolás, illetve a menedzsment leváltásának veszélye - mert az intézmény monopolhelyzetben van, vagy mert politikai összeköttetései stabilak -, akkor az elvárt hatékonyság, minőségjavulás esélyei minimálisak - írják a szerzők, példaként említve Ausztriát, ahol a kórházak jól működnek egyetlen finanszírozó mellett is. Ott az egykor állami intézményként működő kórházak ma már regionálisan létrehozott gazdasági társaságok irányítása alatt dolgoznak.

A szlovák példa ezzel szemben azt illusztrálja, hogy ha a kórházak költségvetési korlátja "puha marad", azaz bármikor kipótolja az állam a veszteségeiket, a több-biztosítós rendszer sem képes a hatékony gazdálkodást kikényszeríteni. 2005 végén megkezdődött ugyan a szlovák kórházak gazdasági társasággá alakítása, megteremtődött a valódi felszámolás lehetősége, és ennek hatására csökkent is a kórházi eladósodás, ám a 2006 közepén bekövetkezett kormányváltás után az átszervezés leállt, a csődveszély eltűnt, a gazdálkodási fegyelem fellazult: 2006 végére akkora lett a kórházak tartozása, amekkora a folyamat elején volt.

A szerzők szerint tény: az egybiztosítós rendszer működtetése olcsóbb, míg a több-biztosító esetében a költségek akár meg is ötszöröződhetnek, hiszen az egybiztosítós rendszerben nem kell számolni sem marketing- sem ügyfélszerzési kiadásokkal.

A tanulmány kiemeli: a legjobb európai modellek között éppúgy van egy-, azaz állami finanszírozású, mint magánbiztosítói versenyen alapuló rendszer. Egy uniós kutatásban a tagállamok saját lakossága egy tízes skálán átlagosan 6,2-re értékelte az orvosi ellátás színvonalát. Ennél magasabb értéket a "több-biztosítós" Belgium, Franciaország, Hollandia, illetve "az állami biztosítós" Ausztria, Finnország és Dánia kapott. Mindegyikben közös, hogy az eltérő finanszírozási technikák mögött szolidaritási elvű nemzeti kockázatközösség áll.

Az OECD-országok adatai alapján egyébként a szerzők szerint nem igazolható az az állítás, hogy a magánbiztosítók válogatnának a szolgáltatók között - Európában erre sehol nincs példa.