1931. február 1-jén született a szverdlovszki terület Butka nevű falujában. Műszaki főiskolát végzett, 1968-ig építkezéseken dolgozott. Harmincévesen, 1961-ben lépett be a kommunista pártba. Pártmunkásként 1968 és 1985 között az SZKP szverdlovszki területi bizottságában osztályvezetőként, titkárként, majd első titkárként tevékenykedett. Mihail Gorbacsovnak, aki 1985-ben lett az SZKP KB főtitkára (majd 1990-ben a Szovjetunió első elnöke) jelentős szerepet tulajdonítanak abban, hogy Borisz Jelcin 1985-ben a moszkvai városi pártbizottság első titkára, a Központi Bizottság titkára és a Politikai Bizottság póttagja lett. Két év alatt azonban Jelcin mindezeket a tisztségeket elvesztette, mivel a pártapparátus bírálatában és a reformok sürgetésében túllépte az akkor elfogadott határokat. 1990 júniusában, miután megválasztották az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Tanácsának (törvényhozásának) elnökévé, végképp szakított a Szovjetunió Kommunista Pártjával.

Jelcin 1991 júniusában közvetlen szavazás eredményeként Oroszország első elnöke lett, augusztusban, amikor konzervatív kommunista erők államcsínyt kíséreltek meg, szembeszállt velük és jelentős szerepet játszott a puccskísérlet meghiúsításában.

Jelcin az oroszországi parlament 1991. október 18-i ülésén ideiglenes jelleggel különleges felhatalmazást kért - és később kapott is -, szinte korlátlan hatalommal való felruházása azonban vegyes fogadtatásra talált, akkor kezdték "Borisz cárnak" titulálni. Novemberben betiltotta Oroszország területén a kommunista párt tevékenységét. December 25-én Gorbacsov, akinek helyzete tarthatatlanná vált, lemondott a Szovjetunió elnökének posztjáról. Másnap - miután már a szovjetköztársaságok egész sora kimondta függetlenségét - a szovjet parlament felsőháza kihirdette a Szovjetunió megszűnését. A Jelcin-kormányzatnak így lehetősége nyílt arra, hogy a szovjet kormány jogköreinek nagy részét átvegye. Jelcin nevéhez fűződik tehát mind az SZKP, mind a Szovjetunió megszüntetése - a folytatás azonban ellentmondásosabb volt.

Nyolc éven át, a fájdalmas, nem egyszer drámai válságokkal járó - 1993-ban Jelcin ágyúval lövette szét a vele szembeforduló parlamentet - átalakulás során Oroszország belpolitikai, gazdasági, nemzetiségi problémák tömkelegével küzdött. Az elnök egészségi állapota megromlott, családtagjai korrupciós botrányokba keveredtek.

1996 júliusában elnökként újraválasztották, de dolgozni már alig tudott, a nyilvánosság előtt megjelenni sem volt sokszor ereje. Az oligarchák és maffiák részvételével kibontakozott piacgazdasági fejlődés 1998-ban összeomlásba torkollott, amely újra visszavetette az országot. Mesterien biztosította azonban utódlását: miután több jelölttel kísérletezett, 1999. december 31-én délben, több mint fél évvel hivatali idejének lejárta előtt bejelentette lemondását és ezzel megnyitotta az utat Vlagyimir Putyin elnökké választásához.

Eltekintve az "átmeneti vezérektől", Borisz Jelcin a 20. században a hetedik "moszkvai uralkodó" volt a Romanov-dinasztiához tartozó II. Miklós, Lenin, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev és Gorbacsov után, és a harmadik, aki hivatalosan és nyilvánosan lemondott a hatalomról, II. Miklós és Gorbacsov után.

Jelcinben a külvilág eleinte egzotikus populistát és burkolt nacionalistát látott, Slobodan Milosevic valamiféle orosz változatát, aki "nagyravágyásával" csak zavarja a Nyugat akkori kedvence, Gorbacsov liberális kezdeményezéseit. Néhány év alatt viszont Jelcin lett e korábbi kétkedők szemében a kommunizmus legyőzője, a reformátor. Elnökségének végső szakaszában ismét bírálói adták meg a hangot: kiábrándultak "a hatalomhoz ragaszkodó, tehetetlen és vérszomjas aggastyánból", a "csecsenföldi hóhérból", akit "a korrupció is megfertőzött". Az utókor ítélete alighanem összetettebb lesz.

Nem egy orosz politológus szerint az egymással oly élesen szembekerült Gorbacsov és Jelcin a történelemben egymástól elválaszthatatlanná válhat. Az ő érdemük, hogy Oroszországban ma szabad választások vannak. Gorbacsov elsőnek távozott magától, ha pedig nem egészen magától, akkor ebben része volt Jelcinnek is. Jelcint senki nem távolította el, de azt már nem lehet állítani, hogy semmi nem hatott lemondatása irányában. Gorbacsov és Jelcin ellenlábasok voltak a politikai porondon és az életben, de ugyanabban az irányban haladtak: a berozsdásodott szovjet rendszert az előbbi megreformálva próbálta mozgásba hozni, az utóbbi felismerte, hogy erre már alkalmatlan, ezért a rendszert távolította el.

Jelcinről divat volt azt mondani, hogy nem tud építeni, csak rombolni. A 20. század végén azonban a földkerekség egyhatodán omlott össze egy civilizációs földrengés keretében mind az Oroszország köré épült birodalom, mind pedig a szovjet típusú kommunizmus. Ilyen kettős kataklizmán ritkán esnek át a társadalmak. Ezt a másfél évtizedes folyamatot Gorbacsov és Jelcin "vezényelte le". Helyük van a történelemben, lehet, hogy egy hely kettőjüknek, ahogy honfitársaik élcelődnek.

Az Oroszországi Föderáció első elnökének távozásával egy korszak zárult le, amelyet először a gorbacsovi "glasznoszty" és "peresztrojka" korszakának, utána jelcini reformkorszaknak neveztek: drámai, romantikus, illuziókkal és csalódásokkal teli korszak, amely másfél évtizedig tartott. Mindketten túlélték.

(MTI)