Az Arab Liga külügyminiszterei nemrég Egyiptomot és Jordániát bízták meg azzal, hogy rábírja Izraelt a szaúdi kezdeményezésű arab béketerv elfogadására. Ennek keretében az arab államok elismernék Izraelt, és garantálnák biztonságát, amenynyiben Izrael visszavonul az 1967-es határok mögé, lehetővé teszi a palesztin állam létrejöttét, és sikerül "igazságos" megoldást találni a palesztin menekültek visszatérésére. A kérdésben állítólag Rijád és Jeruzsálem már közvetlenül is egyeztetett, melyet persze mindkét fél cáfol. Az Arab Liga küldöttsége várhatóan rövidesen Izraelbe érkezik, hogy megvitassák az arab békekezdeményezést.

Az eddig főleg a háttérben működő szaúdi diplomácia egyre látványosabb szerepvállalása a közel-keleti konfliktusokban figyelemre méltó. A térségben növekvő síita és perzsa (azaz iráni) befolyás aggasztja a szunnita arab rijádi vezetést. Az év elején szaúdi közreműködéssel sikerült elérni, hogy a libanoni síita Hezbollah egyelőre elállt a bejrúti Nyugat-barát kormány megdöntésétől. A rijádi diplomáciának sikerült elérnie azt is, hogy a palesztin Fatah és a szélsőséges Hamasz végre megegyezzenek a nemzeti egységkormány kereteiben. Ezzel enyhítette a Hamasz kiszolgáltatottságát Iránnak. Az izraeli-palesztin konfliktus megoldására pedig sikerült összeverbuválnia az arab kormányzatokat, mely ritka egység Iránnal szemben is jól felhasználható. A "mérsékelt" arab kormányokkal való együttműködés a "szélsőségesség" legyőzésére a Közel-Keleten a washingtoni politika új mantrája is. A régióban tapasztalható iráni-szaúdi verseny nagy tétje azonban Irak. Mindkét ország már arra az időszakra készül, mikor az Egyesült Államok kivonul. Szaúd-Arábia nem titkolja: adott esetben kész fegyveresen is megvédeni a szunnita kisebbséget.

A megélénkült szaúdi külpolitika (és új washingtoni közel-kelet-politika) oroszlánrészét a volt washingtoni nagykövet, a szaúdi Bandar herceg dolgozta ki. Az elmúlt hónapokban Irakot, Iránt, Libanont járta körbe "az arab Kissinger", és feltehetően ő lépett kapcsolatba izraeliekkel is.

Bandar herceg a trónörökös Szultán herceg - és szaúdi védelmi miniszter - fia, akit a család egyik szolgálójával nemzett. A saria (iszlám jog) értelmében azonban minden fiú egyenlőnek számít, így Bandar is helyet kapott a királyi családban. Azonban a teljes elfogadottság utáni vágyakozás szívós és ambiciózus politikust faragott belőle. Több mint két évtizeden keresztül szolgált, mint a monarchia nagykövete Washingtonban (jó barátságot kötve mindkét Bush elnökkel), de 2005-ben, Fahd király halála után visszatért hazájába, hogy a Szaúd-házon belüli hatalmi harcban jól tudjon helyezkedni. 2005 októberétől ő a nemzetbiztonsági főnök.

Bandar befolyása Washingtonban nehezen felülmúlható. Állítólag előbb ismerte meg a Bush-kormányzat tervét Irak megtámadásról, mint az akkori külügyminiszter, Colin Powell. A Bandar után érkező, új washingtoni nagykövet pedig azért hagyta ott 18 hónap után megbízatását, mert nehezen viselte, hogy Bandar még most is maga intézi Rijád ügyeit Washingtonban fehér házi barátainál.

Az Egyesült Államok megítélése és befolyása mélyponton van a Közel-Keleten, és az iráni fenyegetés érdekes, új érdekszövetségeket teremtett a régióban. A kulcspontokat Szaúd-Arábia és személyesen Bandar köti össze. És ez Washingtonnak is megfelel így.