E verzióra ugyanis lett volna kényelmes narratívánk. Hogy ti. ma még bizony nem tartunk ott, hogy egy fejlett európai országot (ahol ráadásul a futball nem befejezettnek tűnő múlt, hanem folyamatos jelen idő) legyőzzünk, pláne, ha komolyabb tőkemozgásról van szó. Ilyen az élet, ez van, mi megtettük, ami tőlünk tellett, slussz, passz. Persze azért fanyalognánk még egy ideig, hogy ami mostantájt Szicíliában van, az nem közbiztonság, ez a rengeteg korrupciós ügyük meg egyenesen botrányos - de minderre nem kerülhetett sor. Mert jött a hideg zuhany: nem az olasz, hanem a lengyel-ukrán pályázat elfogadásával zúzták ripityára önérzetünket, no meg a horvátokét.

Persze hitegethetjük magunkat azzal, hogy Lengyelországban és Ukrajnában baromi sokan élnek, ellenben mi picik vagyunk, meg aztán ott van az a csúf milliárdos is, aki jó ég tudja, miféle fondorlatokkal lobbizott a zsűrinél. Vigasztalódhatunk továbbá azzal is, hogy a magyar költségvetés amúgy sem bírta volna ki ezt az Eb-t, tehát direkt jó, hogy így estek a dolgok. Meg az a sok agresszív angol szurkoló se kell ide, elvégre van nekünk saját B középünk. De a lényegen ez mit sem változtat. Mert kíméletlenül orrunk alá dörgöltek egy tényt. Miszerint meglehet, Lengyelországot épp egy bizarr keresztényfundamentalista ikerpár vezeti, Ukrajna pedig immáron rövid időn belül nem először a polgárháború küszöbén áll, ma mégis inkább ezekbe az országokba éri meg pénzt invesztálni jobb körökben, s nem hazánkba. Vagy kevésbé drasztikusan fogalmazva; a két győztes imázsa, de minimum az érdekérvényesítő képessége Európa porondján per pillanat az említettek ellenére is jobb, mint Magyarországé. Gyakorlatilag mindegy is, melyik a kettő közül. Az eredményt láthattuk, senki nem voksolt ránk.

Megvolt a katarzis, ideje elméláznunk. És elkezdenünk megbarátkozni egy, az olasz siker esetére tartalékoltnál jóval zordabb helyzetjelentéssel. Nem csak a Nyugat van oly messze tőlünk, de nagyon öszsze kell szednünk magunkat még ahhoz is, hogy szűkebb térségünkkel fel tudjuk venni a versenyt. Persze nem muszáj szembenéznünk ezzel. Akár bele is savanyodhatunk a "csaltak, bunda volt az egész" típusú nívótlan sértettségmonológjainkba. Bár én azért erősen óvnék ettől mindenkit. Igaz, az első reakciókat hallva nem kizárt, hogy megint a könnyebb magyarázathoz nyúlunk. Végül is, ha mindig más a hibás, mennyivel kerekebb az élet, nem igaz?

De egy pillanatra azért gondoljunk bele, miért is érezzük méltatlannak és megalázónak, hogy még ebben a mezőnyben is alulmaradtunk. Ukrajnáról leginkább anynyit tud egy újságolvasó átlagember, hogy nemrégiben egy reménybeli államelnököt megpróbált megmérgezni a saját titkosszolgálata. Lengyelország mostanában azzal szerepelt a nemzetközi sajtóban, hogy a kormánytagok sorra hallgatják le egymás telefonjait. Zűrös helynek tűnik mindkettő. Ám ne legyenek illúzióink; hírhedt tévéostromunk és őszi zavargásaink is bizton megtették a maguk hatását külföldön, az idegen ajkú befektetők pedig jól ismerik az itteni államháztartás mutatóit is. Madártávlatból mi is csupán egyike lettünk a problémás országoknak, tetszik vagy sem. Így utólag - merjük kimondani - nem is annyira fontos már, hogy ők tizenketten pontosan mit is mérlegelhettek Cardiffban. A jelzés értékű nulla szavazat, amit "kaptunk", viszont annál jobb apropó, hogy a csalódottság energiáival (ismét) rácsodálkozzunk: milyen országban is élünk mostanság.

Szigorú leszek. Én sem vinnék egy megveszekedett fillért sem abba az országba, ahol a világörökség részét képező budapesti Andrássy út egyik kereszteződésénél hónapok óta jogellenesen építkeznek országos nyilvánosság mellett, ám a hatóságok mégsem érzik feladatuknak, hogy helyreállítsák a rendet. Mert ez kirakatba kitett káosz (korrupció?) a főváros szívében - s bizony az efféle epizódok adják ki egy ország közállapotát, amiből következik a teljesítménye és tőkevonzó ereje is. Mindeközben a magyar nyilvánosságot a valódi botrányok helyett újabban csupa nem létező ügy dominálja. Elég csak megnézni a közelmúlt belföldi híreit.

A legátlátszóbb mind közül tán a demokratikusan választott kormány népszavazás általi megdöntésének blöffje. Számos alfejezettel - igazi teleregény. Most éppen azt ragozza mindenki, hogy a Fidesz visszahívná az Országos Választási Bizottságot, és módosítaná az Alkotmánybíróság hatáskörét a siker érdekében. Miközben - túl azon, hogy a referendum általi, soron kívüli kormányváltás alapötlete már eleve is közjogi nonszensz - a két említett projekthez parlamenti többségre volna szüksége az ellenzéknek, ami ugyebár jelen helyzetben per definitionem képtelenség. Miről is beszélünk akkor? (Titkon persze tudjuk: egy zagyva terv nyilvános agóniájáról.) Hasonlóképp vad és üres Révész Máriusz legfrissebb ötlete, miszerint extra szavazati jogot kellene adni minden szülőnek fiatalkorú gyermekei után. Szép, demokrata gondolat, gratulálunk. Vélhetően a kétharmad, és az új államrend vázlata is megvan már a nagy felvetéshez odabenn a fejben.

Szóval itt tartunk: veretes mondatok egy virtuális világról, a magyar közpolitika centrumában. De van még tovább is. Minden második hírműsor azt latolja például, hogy akkor az SZDSZ most vajon tényleg kilép-e a koalícióból a több-biztosítós vita miatt, vagy sem. (Értsd: ha a szocialisták nem támogatják a magánpénztárak beengedését a piacra.) Miközben napnál világosabb, hogy emiatt speciel biztosan nem fog szakadni a koalíció, kizárólag politikai analfabéták tarthatják ezt reálisnak. Csupán egy mérsékelten meggyőző színjáték részeként prezentált hangzatos félmondatról van szó, abból lett ez az egész álnaiv találgatáshullám. És ezt is tudja mindenki, mégsem koncentrálnak inkább a lételméleti létra magasabb fokain álló dolgokra. (Ja, és egyáltalán: van ma részleteiben is kidolgozott, a magyar viszonyokra gyorsan applikálható több-biztosítós szisztéma, ami a vita alapja lehetne? Nini, még egy költői kérdés.) Aztán ott van a legízléstelenebb műbalhé emberemlékezet óta, az egészségügyi reform "első halálos áldozatának" esete. Hiába szögezte le már az ügy fő hangulatfelelőse, egy bizonyos fideszes polgármester is, hogy szerinte sem az intézményi átszervezések miatt halt meg a szentesi kórház felé úton lévő férfi - a spirált már ez sem volt képes megállítani. Dinamikusan dagadt tovább a semmi. Persze ehhez az is kellett, hogy jelzett közszereplő kifejtse; szerinte sincs összefüggés a tragédia és a reformok között, de ő ennek ellenére úgy gondolja, hogy van összefüggés a kettő közt, minimum oksági. (Ilyenkor mindig a sokat citált PISA-felmérés jut eszembe a felnőtt magyar lakosság gyenguska szövegértelmezési képességeiről.)

No, nem mintha valamiféle újszerű fejlemény volna mindez. Hisz hosszasan folyt a szó mostanában egy szintúgy nem létező uniós gázvezetékhez való hivatalos magyar viszonyról is, meg egy pedofilbarátnak kikiáltott törvényjavaslat azonnali módosításáról is. Hetek kellettek, mire végre néhányan ki merték mondani: az egyik csak egy igen távoli terv, a másik meg még az sem. A diplomáciai összezördülést, és egy tökéletesen alkalmazhatatlan új jogszabályi bekezdést viszont már így sem úszhattuk meg. "Győzött" a hangosabb. Az említettekhez képest már-már tét nélküli viták, hogy vajon tényleg a szcientológusok záratták-e be Lipótmezőt, meg hogy tényleg privatizálni fogja-e a felsőoktatást egy liberális exminiszterünk csak úgy egymagában, vagy hogy illik-e 150 ezer forintnyi fizetésemelést adni államtitkároknak, ha közben tízmilliárdokkal válik olcsóbbá a központi kormányzás a leépítések miatt. Annyira színvonaltalan az egész. Megannyi álvita seholnincs dolgainkról. Erről szól ma Magyarország. S ezekből a nincsekből áll össze az ország arculata, s ereje, vagy inkább erőtlensége.

S az a legszomorúbb, hogy kellően messziről nézve már tényleg úgy tűnhet, hogy hazánk és Ukrajna politikai viszonyai közt nincs is nagyságrendi különbség. Sőt, nagyon úgy áll a helyzet, hogy ennek ellenkezőjéről egy ideig még győzködhetjük majd a világ szerencsésebb felét. Most őszintén; vajon mit gondolnánk mi egy távoli országról, ahol némi utcai villongás után a parlamenti ellenzék épp egy kétharmados törvényt módosítana, hogy népszavazással válthassa le a kormányt, amelyik suttyomban legalizálni próbálta a pedofíliát? Na ugye. Nem a politikai stabilitás fellegvárát látnánk magunk előtt, az biztos. Persze mi, akik itt élünk, pontosan tudjuk, hogy a fenti torzó még gyök alá téve sem igaz, de ez is csak minket nyugtat meg. Mint amiképp az is, hogy a mostani műbalhédömping talán egyfajta politikai uborkaszezon, vagyis a vérmesebb indulatok csitultának jele.

Mindeközben alig valaki követi, hogy mi lesz például a Pécs - Európa kulturális fővárosa 2010 projekttel, vagy hogy Brüsszel épp ezekben a napokban vizsgálja felül egyenként Magyarország régióinak terveit az uniós beruházásokra, és módosítgat is jó néhány helyen. Végül is kit érdekel egy történelmi jelentőségű idegenforgalmi attrakció, meg néhány ezermilliárd többletforrás elosztásának logikája, ha van nekünk kvázi-kormányválságunk, mintha-alkotmánymódosításaink, majdnem-népszavazásunk, meg mondvacsinált reformhalottunk, nemde? Remélem világos, a két fejlesztési ügyet azért említettem, mert természetüket tekintve igen hasonlítanak a foci Eb-hez. Sok külföldi tőke érkezik, komoly beruházásokra van szükség, s várhatóan jelentősen megélénkül majd a turizmus is nyomukban. Mégsem érdekelnek szinte senkit. Pedig a szóban forgó két esetben résztávokon már nyertünk is. De valahogy nem látom a kitörő örömöt országszerte. Holott ezeknél valóban labdába rúghatnánk

Persze jó hír is volt ám a héten; újra magyar szó hallá a világűrben, Charles Simonyi amerikai milliárdosnak köszönhetően. Itt is felemás az öröm. Jó hír, hogy Simonyi, rossz, hogy Charles. (A magyar siker titka, hogy időben kell lelépni - ahogy mondani szokták.) Ő már jól ismeri a súlytalanság állapotát. Mi viszont, egy újabb - cardiffi - pofon után épp hogy csak kezdünk megbarátkozni a gondolatával. És korántsem élvezzük annyira, mint ő.