Válaszúton
Magyarországon már nincs a parlamenti pártok által elfogadott közös kül- és biztonságpolitikai célrendszer, nincs lehetőség az ország politikai, gazdasági hitelességének együttes biztosítására. Ellenkezőleg, a kormány és az ellenzék nemzetközi síkon mindent megtesz egymás bevádolására, hiteltelenítésére.
E hasábokon írtam korábban, hogy Magyarország komoly lehetőséget szalasztott el 2006 nyarán, amikor a Gyurcsány-kormány újraválasztása idején, a legnagyobb partnerek - az Egyesült Államok, az Európai Unió és nagyhatalmai, illetve Oroszország - figyelme egy történelmi percre ránk terelődött. Ekkor az Egyesült Államok elnöke Magyarországra látogatott. Ha a magyar kormány egy hiteles gazdasági kiigazító és reformprogramot tett volna le az asztalra, illetve képesek lettünk volna kezdeményezni az amerikaiak mellett a térség stabilizációs ügyeiben, akkor megszerezhettük volna az amerikai támogatást. Másrészt, az Európai Unió nagyhatalmai, mindenekelőtt Merkel Németországa szívesen vette volna, ha a politikailag kiszámíthatatlan, németellenes Lengyelország és Csehország, a kiszámíthatatlan Románia és Szlovákia kelet-közép-európai körében bennünk biztos partnerre lel. A magyar kormány nem élt a lehetőséggel, az ország nem alakított ki junior partnerkapcsolatot se az Egyesült Államokkal, se Németországgal.
Egy ilyen kapcsolat egyszerre tükrözte volna az ország atlanti és európai elkötelezettségét, értékrendünket és meghatározó érdekeinket. Azt is tudjuk, hogy Bush éppen Budapestről kívánta figyelmeztetni Putyint, hogy hagyjon fel a posztszovjet térség energiazsarolásával, s csak azért állt el ettől, mert átmenetileg narancsos kormány jött létre Kijevben. Az amerikai politika 2006 elejétől egy Washington-stílusú multilateralizmust gyakorol, nevezetesen intézményesíteni kívánja a nagyhatalmi koncertet, bevonva a nemzetközi intézmények - az IMF, a Világbank, a WTO, a G7, az APEC stb. - felelősségébe a feltörekvő nagyhatalmakat, Kínát, Indiát, Brazíliát és Oroszországot. Ám az orosz magatartás, hogy aktívan igyekszik egy termelői kartellt létrehozni a világban, illetve termelői és szállítói monopóliumot kialakítani a posztszovjet térségben, nemcsak az Egyesült Államok, hanem valamennyi energiafogyasztó érdekeibe ütközik. Putyin Oroszországa - Brezsnyev Szovjetuniójához hasonlatosan - szembekerült a nagy fogyasztók, Európa, Kína, India, Japán és az Egyesült Államok érdekeivel, amelyek a piacnyitásban, az alternatívák keresésében, az árak csökkenésében érdekeltek. Amerika tehát 2006 őszétől aktívan bevonja Kínát és Indiát a nagyhatalmi párbeszédbe, és figyelmezteti Oroszországot, hogy mindebből kimaradhat. 2007 eleje, az orosz-fehérorosz gázvita, majd Putyin fenyegető müncheni beszéde az amerikai politikát arra ösztönözte, hogy a nagy fogyasztókkal a háta mögött keményen lépjen fel Oroszországgal szemben. Amerika és Európa, Kína és Japán, India és Brazília azon dolgoznak éppen, hogy a fogyasztói versengések után, megállapodásokra jussanak energiapolitikai kérdésekben. Erről szóltak a 2006. őszi amerikai-indiai, majd a téli amerikai-kínai, a 2007. tavaszi amerikai-európai és japán- kínai tárgyalások. Álom? Lehet. De olvassuk el Daniel Drezner írását az "új-új világrendről" a Foreign Affairsben a konkrét amerikai lépésekkel, s akkor látjuk, hogy nem valótlan álom.
Merkel Németországa ezért azon igyekezett, hogy kiegyenlítsen az atlanti és a keleti - elsősorban orosz - viszonyokat illetően, helyreállítsa a jó viszonyt Amerikával és érzékeltesse a demokrácia és a piac tűrőképességének határait Oroszországgal, mintegy példát mutatva a kelet-közép-európai országoknak. 2006 őszétől - különösen az amerikai kongresszusi választásoktól kezdve -, világossá vált, hogy növekedni fog az összekapcsolódás az atlantista kapcsolatokban és egyszersmind hűvösebbre vált a viszony a nyugati demokráciák és Putyin Oroszországa között. Kezd helyreállni a Nyugatnak az iraki háborúval megbomlott egysége; miként az Economist fogalmaz, Amerika és Európa immár nem Mars és Vénusz, hanem inkább Szaturnusz a holdjaival.
Kölcsönös alkalmazkodás, összecsiszolódás megy végbe Amerika és Európa között egy új egyensúly érdekében. Ez az új politikai, gazdasági egyensúly már a Schröder, Berlusconi, Chirac, Blair, illetve Bush utáni korszakban, Merkel, Prodi, Sarkozy/Royal, Brown, Clinton/McCaine világában jön létre, de már látszanak a súlyai és az ellensúlyai. A Bush-politika kudarcaiból tanuló, kicsiny mozgástérrel rendelkező republikánus és demokrata politikusok Amerikában, és a kényes hazai és európai reformokat menedzselő európai politikusok az öreg kontinensen két dolgot mindenképpen elvártak és elvárnak az új EU- és NATO-országoktól. 1. Ne váljanak gazdasági és/vagy politikai biztonsági kockázattá, ne veszélyeztessék a válságtérségek konszolidációs megoldásait, sőt, 2. közös gondolkodással, közös intézményépítéssel vegyenek részt a stratégiai kérdések megoldásában. E stratégiai kérdések közé tartozik többek között Európa energiafüggőségének megoldása éppúgy, mint a kelet-európai, kaukázusi és közép-ázsiai posztszovjet államok Oroszországtól való politikai, gazdasági függetlenedésének az előbbivel összefüggő támogatása. Ha Amerika és Európa érdekei és mozgástere különbözik is az orosz energiafüggés csökkentésében, egyben közös a törekvésük: közös alternatív megoldásokat kell keresni az orosz mellett. Ha nem is értettek egyet a "színes forradalmak" ügyében, de abban közösek az értékeik és érdekeik, hogy nem adhatják át a posztszovjet térséget Putyin Oroszországának.
Magyarország a NATO és az EU tagja. Sőt egy energiafogyasztó, energiafüggő ország. Önérdeke, hogy e közösségekkel együtt keressen megoldást, tárgyaljon az EU-n kívüli partnerekkel. Az Európai Unióban nem okoz örömet, ha valaki folyamatosan amerikai akcentussal beszél, de a "családon belül" kezelik. Ám a bizalom elvesztéséhez vezet, ha valaki orosz akcentussal tárgyal folyamatosan. Ha valamely ország állandóan egy EU-n kívüli nagyhatalom érdekei és értékei szerint dönt a vitás kérdésekben, akkor joggal feltételezik róla, hogy vagy önérdekből, vagy nyomás alatti kényszerből alakította eltérő vonalát. Így, Lengyelország atlantista álláspontja egyértelmű: támogatás az iraki háborúban, részvétel a rakétaelhárító-rendszerben, aktív szerepvállalás a "színes forradalmakban", alternatív energiapolitika keresése a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. A magyar kormányé is: kimaradás a rakétaelhárító-rendszerből és a "színes forradalmakból", az alternatív amerikai-európai energiapolitikai terv, a Nabucco álomként való leleplezése. A kormány nem érzékelve az Egyesült Államok és az EU nagyhatalmainak politikai hangsúlyeltolódását Oroszországgal szemben, a legrosszabb pillanatokban alakította ki magáról azt a képet, hogy Putyin Oroszországának fő szövetségese a térségben.
Magyarország számára mindenkor fontos a kiegyensúlyozott orosz kapcsolat. Oroszország a térség meghatározó nagyhatalma volt, és az marad a jövőben is. De az érdekelvű felfogás mellett, Magyarországnak bizonyos értékelvekhez is tartania kell magát. Nem kell feltétlenül szeretnünk és hinnünk a "színes forradalmakban", nem kell jóváhagynunk az antidemokratikus és piacellenes folyamatokat a posztszovjet államokban. De nem kell mindig Moszkva oldalára állni a posztszovjet országok függetlenségi törekvésével szemben. Nem jó, hogy a Putyin- és Moszkva-barát ország képe alakul ki Magyarországról a Kaukázusban, Kelet-Európában és Közép-Ázsiában - Amerikában és az Európai Unióban. Ha Németország vagy Itália politikusai közül valaki oroszbarát nem kerül feltétlenül gyanúba, de egy volt szovjet birodalmi országnak és volt kommunista vezetésének túlzott oroszbarátsága szemet szúr. Merkel és Prodi mindenkor tudják, hogy az EU értékei alapján ki kell mondaniuk az orosz-német, vagy orosz-olasz tárgyalásokon: Európa ragaszkodik a volt szovjet államok függetlenségéhez és szabadságához, sőt a demokratikus alapjogok betartásához Oroszországban. És hozzáteszik: országaikat évtizedekre bebiztosítják az orosz gáz- és olajszállításokra hosszú távú szerződésekkel, de Európa keresni fogja az alternatív megoldásokat, és elvárják, hogy Oroszország ebben ne akadályozza őket.
A magyar politikusok elmulasztották mindezek kimondását. Fogyasztói oldalon állunk-e vagy a termelőin? Fogyasztóin. Érdekünk, hogy az Oroszország által elzárt Kaukázusból és Közép-Ázsiából Európa és Amerika együttesen kihozza a földgázt? Igen. Támogatnunk kell, hogy a kiszolgáltatott országok szabadon kijuthassanak a piacra? Igen. Akarjuk, hogy Oroszországban piaci szabadság legyen, a világ bármilyen vállalata bejuthasson, s ne az állam által monopolizált vállalatoké legyen a kizárólagos kitermelés és szállítás? Igen. Szeretnénk, hogy Oroszország többletberuházásokhoz jusson az energiaszektorban, mert különben nem lesz képes egy évtized múlva szállítani, kívánjuk, hogy Oroszország modernizálódjon, és ezért hatalmas energiajövedelmeit megfelelően használja fel saját termelői és szellemi infrastruktúrájának fejlesztésére? Igen. Feltételezzük, hogy Oroszországnak is érdeke, hogy Európa más forrásokhoz is jusson, más energiarendszereket is kiépítsen, mert ha mi függünk tőle, ő is függ tőlünk? Ezért együtt kell keresnünk a megoldást a távoli, elzárt mezők feltárására és a vezetékek építésére, és/vagy egy Brzezinski-javasolta "Manhattan-terv" - közös atomenergia-program - megvalósítására? Igen. Hisszük, hogy ehhez jobb a demokrácia, az Európához kapcsolódás, mint a tekintélyelv és az önerőre támaszkodás, vagy a petrohatalom kiépítése? Igen. Ki kell erről oktatni Putyint és Oroszországot? Nem. Csak világossá kell tenni ország-világ előtt, hogy ez a magyar, Európával és Amerikával egyeztetett álláspont. Össze kell veszni Oroszországgal? Ellenkezőleg. De tudatosítani kell, hogy az orosz politikai "kivételezettségre", "speciális kapcsolatra" törekvés hibás, mert nem remélhetünk tőle igazi orosz előnyöket, de elszenvedhetünk amerikai és európai hátrányokat.
Félő, hogy a magyar kormányfő Washingtonban Medgyessy Péter 2002-es nyári helyzetéhez hasonló szituációba került. Az elmúlt hetek eseményei - a miniszterelnök oroszpolitikájával kapcsolatos amerikai és európai ítéletek - nem kommunikációs zavarok. A miniszterelnök nem elszólta magát. Nem félreértették. Amerika és részben az EU nagyhatalmai, egy vonalvezetést ítélnek el, többszöri figyelmeztetés után. E vonalvezetés jellemzőjét az önös, az európai és amerikai érdekekre figyelemmel nem lévő, gazdasági érdekben látják. Az ország európai és NATO felelősségére figyelmeztetnek. Nem szeretik, ha az oroszokkal való kemény alkuban, kártyapartiban a szövetségi oldalról valaki azt állítja: mindez álom, blöff. Nem kedvelik, ha valaki negyedévenként, egyeztetés nélkül Putyinnal tárgyal.
Magyarország kormánya és ellenzéke alacsony hitelképességgel bír. Populizmusból eredő gazdasági problémáinkhoz, rossz politikai válságkezelő-képességünkhöz, politikusaink szavahihetőségének hiányához most rossz külpolitikai helyzetfelismerés is párosul. Kiderült, nincs egyetlen politikusunk az amerikai és európai bizalmi körben, akit figyelmeztettek, vagy a figyelmeztetést megértette volna, hogy a miniszterelnök, a külügyminiszter, a honvédelmi miniszter vagy a pénzügyminiszter nem érti, hogy mi történik Washingtonban, Berlinben, Brüsszelben vagy Londonban, de nem áll jobban a köztársasági elnök vagy az ellenzék vezetője sem. Nem segít rajtunk, ha Orbán felelőtlenül összeveszít minket az oroszokkal. Nincs egyetlen üzleti vagy intellektuális szereplő a kormány közelében, aki érzékeltetni tudta volna, hogy a bizalom megingott a legfontosabb partnerekben, hogy Magyarország továbbra is a legmagasabb gazdasági kockázatú ország a térségben, és mindent meg kell tennünk, hogy ne idézzük a fejünkre a nagyhatalmak haragját. Nincs senki Orbán mellett, hogy politikusi felelősségére figyelmeztesse, ellenkezőleg, vagy kétes kiegyezésre, vagy brutális odamondogatásra bíztatják.
A legrosszabbkor jött, hogy a német belgrádi nagykövet Vajdaság magyar jogosultságát emlegette Szerbiával szemben Koszovó kapcsán. Ezzel szerencsétlenül, akaratunkon kívül, újabb konfliktusba vontak be minket. A miniszterelnöknek a lehető leghamarabb ki kell nyilatkoztatnia, hogy Magyarország tiszteletben tartja Szerbia határait. Sőt éppen Koszovó kapcsán célszerű próbálkozni a menekülő úttal. A magyar kormánynak át kellene vennie Surányi Györgynek a legutóbbi magyar-szerb szakértői konferencián kifejtett ötletét: kezdeményezzük az Európai Uniónál és az Egyesült Államoknál, sőt azután az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjainál, így Kínánál és Oroszországnál, hogy az Ahtisaari-tervvel, a koszovói konszolidációval összefüggésben évente, egy-kétmilliárd eurós demokrácia- és infrastruktúra-fejlesztési csomag kidolgozását Szerbia részére. Az Egyesült Államokba utazó honvédelmi miniszter, miután egyeztette az európai NATO-partnerekkel, e javaslatot vihetné a csomagjában a Pentagonba, beillesztve az új amerikai védelmi elképzelésekbe, amelyek a nemzetközi segítséget hasznos kiegészítésül kívánják alkalmazni a biztonságpolitikában. Magyarországnak szorgalmas munkával, hiteles tettekkel bizonyítania kell, hogy képes felelős politikára. Addig, amíg nem késő.
