1944-re az amerikai törvényhozás megszavazta az úgynevezett GI Bill nevű törvényt, amely gondoskodni hivatott az ország akkor 11 millió szolgálatot teljesítő katonájának további életkörülményeiről. A második világháború folytatása közepette az állami adminisztráció számot vetetett a háború utáni feladatokkal, s úgy találták, a háború végére a hadiipari igények csökkenése s a demobilizáció miatt 15 millió plusz munkanélkülire számíthatnak. A civil életbe való visszarendeződés optimális útjának a továbbtanulást ítélték. Ezt a leszereltek közül aztán - meghökkentően magas szám! - nyolcmillióan vették igénybe. Nagyon sokan szakmai és középiskolai tanulmányokat folytattak, hárommillióan pedig valamilyen egyetemi végzettséget szereztek. Az állam mindent fizetett. 1947-re az egyetemi hallgatók felének tandíját és megélhetési költségét, valamint az 1950-es években épült családi házak 90 százalékának megépülését segítette ez a törvény. Ez az időszak az amerikai egyetemeken a tömegoktatás kezdete, a városokat övező kertvárosok kivirágzása. E törvény érvényesülését tekintik az új, iskolázott középosztály kialakulása katalizátorának, amelynek révén hatalmas mértékű termelékenységnövekedés és a társadalmi rétegek között, példanélküli különbségcsökkenés következett be.

A továbbtanulást választó veteránokra - a maihoz képest nevetségesen olcsó tandíjak idején - 1951-ig 14 milliárd dollárt költ az állam. A régi elitre szabott egyetemeknek ekkora tömeg befogadására először se fizikai terük, se elég oktatójuk nem volt. A hatalmasra duzzadt hallgatói tömeget helyenként a tengerpartokon, folyópartokon lehorgonyzott hadihajókon helyezték el, s a hajókonyhákban főztek számukra. Egyúttal megszüntették az egyetemlátogatás életkorhoz való kötöttségét. Így míg 1940-ben egy korosztályon belül a valamilyen diplomát szerzettek aránya nem érte el az öt százalékot, addig két évtized leforgása alatt ez 25 százalékra nőtt (s azóta is csak növekszik, kinyitva azt a jó ideje már nemzetközileg is ható perspektívát, hogy az egyetemi oktatás előbb-utóbb a közoktatás része lesz!). De mitől lett ilyen jóságos és gondoskodó hirtelenjében az amerikai állam?

Ami történt nem valamely államfilozófiából fakadt, hanem keserves tapasztalatokból. 1932 nyarán 15-20 ezer végsőkig elkeseredett, első világháborús veterán gyülekezett tüntetésre Washingtonban. Jöttek gyalog, tehervagonok tetején az ország minden részéből. Volt, aki a családját is hozta. Egy mocsaras folyóparton, áldatlan körülmények között kalyibákban, sátortáborban laktak. Az akkor regnáló elnök neve után a sajtó Hoovervillnek emlegette az ilyen több helyen kialakuló nyomornegyedeket. A gazdasági világválság ideje ez, amikor Amerikában 25 százalékra ugrott a munkanélküliség, s mindezt csak súlyosbítja, az akkori állampolitikai hitvallás, hogy "csak be ne avatkozzunk a gazdaságba!" "a krízis majd felszámolja önmagát", legfeljebb a szakszervezetek eltűnnek a föld felszínéről - vélekedtek Hoover elnök gazdasági tanácsadói, és reménykedtek a gazdagok. Az európai nagy háború után leszerelt négymillió amerikai katona többsége eleve nem talált munkát, s a nagy válság éveiben sokuk helyzete csak tovább romlott. A kongresszus ugyan megszavazott számukra egy bizonyos kiegészítő juttatást (1 dollár 25 cent minden az óceán túloldalán eltöltött napért), de e bónuszok kamattal növelt kifizetését csak 1945-re ígérte. A Washingtonba sereglő szerencsétlenek ezért kapták a Bónusz Hadsereg nevet - s bizonyos értelemben történelmet írtak. Az egyébként katonás rendben demonstrálgató veteránok elhúzódó jelenléte a fővárosban egyre kínosabb lett, s végül katonaság bevetésével verték szét a tüntetőket. A katonai akciót MacArthur generális vezette (ő az, aki majd a Hirosima és Nagaszaki után diktálja Japán demokratikus alkotmányát), az egyik segédtiszte a még nála is híresebbé váló Dwight Eisenhower őrnagy, a lovasrohamot pedig George Patton őrnagy, a később legendássá lett páncélos generális vezeti.

A botrány az egekig csapott - miként a New York Review of Books írja három, most megjelent ezen eseménnyel foglalkozó könyv kapcsán. Feltűzött szuronyok, könnygáz, lovasroham, kardlapozás, halottak, sebesültek és a sátortáborok felégetése. Az akció után másnap - így az anekdotázó emlékezések - Roosevelt elnökjelölt kijelentette, hogy abba lehet hagyni a kampányt a hivatalban lévő elnök ellen. Elég volt, mert elegendő, ha az amerikai választók csak kinyitják az újságot. S valóban, ő nyerte meg az elnökválasztást. Roosevelt, az új elnök azonnali és nagyszabású állami beavatkozásokkal lépett fel sikeresen a válság ellen. De a veteránok megsegítését hivatott bónuszok kifizetése halasztódott, mert a pénzügyi szakértők szerint az pénzügyi válságba vezette volna az országot. Ezért Roosevelt elnök is húzta-halasztotta a bónuszok beváltását. Átmenetileg közmunkákra vezényelte a nincstelen veteránokat, míg 1935-ben egy pusztító hurrikán, az állami irányítók gondatlansága miatt is, több száz áldozatot okozott. Ismét az eget verdeső botrány. Most már fizetett az állam - Roosevelt elnök pedig nem felejtett.

Amikor a második világháború közepette az állami vezetés már a háború utáni helyzet lehetőségeit mérlegelte, az elnök ragaszkodott mindahhoz, ami később az úgynevezett GI Bill néven vált ismeretessé, annak ellenére, hogy mérvadó pénzügyi körök már megint pénzügyi válságtól rettegtek egy ilyen méretű állami gondoskodás hallatán. Az elnök nem akart újra Bónusz Hadsereget látni Washington utcáin. De a veteránokra költött adódollárok milliárdjai aztán nem csak a kínos tiltakozásokat előzték meg, hanem az eleve indokolt népjóléti támogatásokon túl előre beláthatatlan pozitív hatású társadalmi változások forrásaivá lettek. A társadalmilag zárt elitegyetemek kinyíltak a szegény sorsúak előtt is, s a többnyire még katonaruhában beiratkozó hallgatók bőrszíne között se lehetett különbséget tenni. Az oktatásra költött állami pénz sokszoros és sokoldalú haszonnal járt - legfőképpen az ország lakosságának bizonyította kézzelfoghatóan, hogy tényleg demokráciában élnek.

A GI Bill ma is érvényben van - bárki utána nézhet az interneten - noha koránt sem olyan generózus, mint Roosevelt idején. Ma persze nincs is sorozott katonaság, és a háború privatizációja is nagy léptekkel halad előre. Az Irakban háborúskodó Amerika 150-200 ezernyi fegyverese mellett, a Time magazin becslése szerint a magán katonai cégek százezernyi kiképzett, fegyveres alkalmazottja vállalkozik különböző katonai feladatokra a légi felderítéstől, a személyes biztonsági szolgálatokon keresztül a katonai börtönök őrzéséig. Rájuk persze se az iraki, se az amerikai, még kevésbé az államokra szabott nemzetközi jog törvényei nem érvényesek. Ezt ma már gazdasági szakkifejezéssel outsourcingnak, termékkihelyezésnek nevezik, a háborús tevékenységek magánosításának. Az állam immár mossa kezeit.