Úgy tűnt föl, mint aki az idők kezdete óta mást sem csinál, csak tanít.

Pedig csinált mást is.

Negyvenvenhat évesen friss tanár volt akkor, iskolánkban első osztálya mi voltunk, pár évet tanárkodott csupán elébb.

Éppen negyven tanév telt el azóta. Most ülünk a Firkászban, és Bauer Évával hallgatjuk őt.

Azt tudtam, hogy a Tanár Úr újpesti, és azt is, hogy ez fontos dolog, újpestinek lenni, persze a régi újpestinek. Az olyas, mint wekerleinek lenni, vagy bajainak, önmagában, ab ovo jelentett valamit.

Édesapja a Rothmüller Sándor Fém- és Bádogárugyár Rt. (XIII., Babér u. 7.) magánhivatalnoka volt. Zsidó vallásba születtek, ortodoxba, mint Újpesten oly sokan. A Gróf Károlyi utcában, majd Rákospalotán laktak, apró, egyszobás házikóban.

A kis Steinberger - mert akkor még így hívták - gyerek egész életét meghatározó intézménye az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium volt. Ez az iskola mentette meg az életét.

Nagyon komoly állami iskola volt az, három mai egyetemmel felért biztosan.

Minden diák megtanult ott két-három nyelvet, két-háromszáz verset, egy - újpesti - toleranciát, kultúrát, magyarságot, ilyesmit.

A Tanár úr kitűnt ott nyelvtehetségével és szép hangjával mindenekelőtt. Apja azt szerette volna, ha rabbi lesz belőle, no, kántor legalább, de komolyan fölmerült az operaénekesi pálya lehetősége is.

De az embertelen törvények - tulajdonképpen: magyartörvények - idején abszolvált érettségi után nem volt tovább tanulni mód. Eleinte magántanítással keresett pénzt, nem is keveset, majd mikor ez sem volt már lehető, fizikai munkás lett, triciklis futár.

1943-ban behívták munkaszolgálatra. Viszonylag emberséges keret és parancsnok keze alatt végigmunkálkodta szinte az egész megnagyobbodott országot, no meg Ukrajnát. Hamar kitűnt nyelvtudásával itt is, írnoki, irodai beosztásba került. Még kiskutyáját is elhozhatta magával, aki a sorakozónál mellette állt, így nem ő volt végre az utolsó a sorban.

Mikor aztán elindult a visszamenet, ő ötödmagával úgy döntött, hogy az ellenkező irányba próbálkozik inkább. Iparkodásuk sikeres volt - három és fél év hadifogság lett ennek konzekvenciája. Igaz, a Magyarország felé menetelő bajtársaikból egy sem ért haza, állítólag a németek legéppuskázták az egész századot.

Tanár úr alighanem a munkaszolgálat és a fogság idején edződött hozzá a kiránduláshoz; sok ezer kilométert gyalogolt ekkoriban.

A két hét alatt, amíg kirándultak Kijev felé, ő egy ruszin társától elég jól megtanult oroszul.

Volt egy vöröskeresztes ládája és karszalagja is, minek következtében gyakorta vélték orvosnak őt, ami ellen nem tiltakozott.

Megtanulta: nem elég élni - túlélni kell.

Megtanult keménynek lenni. Muszáj volt neki ezt megtanulnia.

Jelentkezett partizánnak is, de termete miatt nem vették fel. Lehet, hogy ez is egy szerencse volt.

Kijevben egy föld alatti bunkerlágerben laktak, és a legkülönfélébb munkákat végezték. Egy időre erdőkommandóba került, hetven kilométerre Kijevtől, Darnyica községnél termelték a fát kifelé. Ő nem sokáig vett ebben közvetlenül részt, konyhához vették adminisztrátornak, ami - képzelhetni - nem volt rossz beosztás. Körmölt és falatozott még, mikor a többiek kimentek. Délelőtt sétálta utánuk a nyolc kilométert, szép tájon, hatalmas fák között.

Kirándult.

Később visszarándult megint Kijevbe.

Hamar kitűnt itt is nyelvtudásával. A már jól bírt német és az orosz mellé a - Könyves Kálmánban megalapozott - latinra épülő jó olaszából gyorsan kidolgozta a románt is. A táborban magyarok, németek, olaszok és romának éltek az oroszul beszélő őrök és munkavezetők között. Hamar nélkülözhetetlenné vált tehát.

Mikor az SS-szé vált lengyeleket hazaküldték, a lengyel orvos-főnököt ő váltotta fel; a Tanár úr lett a sztársij szanitár.

Emellett ő koordinálta a tábori színtársulatokat - minden nációnak volt ilyenje - és ő dirigálta a magyar truppot. Előadták Az ember tragédiáját, anélkül, hogy a mű egyetlenegy példánya is rendelkezésükre állt volna; emlékezetből adták össze az egész darabot, mint később kiderült, hibátlanul. Hiába, akkor még működtek középiskolák Magyarországon.

1947 végén térhetett haza.

Édesanyját megölték, apja túlélte a munkaszolgálatot.

Egy bajtársa, Szántó Jenő, aki régi mozgalmi család sarja volt - és mellesleg később évtizedekig e lap munkatársa - már elébb szabadult, és már keltette Szenes tanár úr jó hírét Budapesten.

Azonnal meg is keresték.

Káder lett a Tanár úr.

Az újpesti pártbizottság kulturális felelőse lett, majd a Fővárosi Népművelési Központ osztályvezetője. Ez a szervezet a Fővárosi Tanács kulturális osztálya alá tartozott, melynek Goda Gábor volt a főnöke. Egyebek között a színházak, a mozik, az állatkert, a cirkusz tartoztak hatáskörébe. 1957-ben ő organizálta az első szocialista szépségversenyt. Gründolta az akkor induló József Attila Színházat, majd a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat igazgatóhelyettesi beosztásába került. (Innen terjedt el a pletyka, miszerint cirkuszigazgató volt.)

Közben elvégezte a magyar-történelem szakot, ami helyes döntésnek bizonyult.

1961-ben búcsút mondott a káderéletnek. A Kanizsai Dorottya Leánygimnáziumban kezdett tanítani 1961-ben. Hamar fölfigyeltek rá, és az 1967-es tanévet már az Apáczaiban kezdte, vezető tanárként - velünk.

Írtam már róla, hogy csodálatos kirándulásokat vezetett, hogy nagyon odafigyelt a tanításra, szisztematikus volt, alapos, fölkészült és nagyon kemény.

Gyakorta összekülönbözött direktorával, néha kollégáival és diákjaival is nem egyszer. Kemény tanár volt.

Az általános iskolásokkal jól kijött. De a gimnazisták föllázadtak ellene. Nagyon föl. Ő pedig küzdött, nem engedett. Rövid távon általában ő lett a győztes. Rövid távon, általában.

Kemény tanár volt. Nem ismert pardont. Most már ismerne talán.

Kemény tanár, mert kemény ember is volt, mert annak kellett lennie. Ha nem lett volna kemény, nem lett volna. Most már tudom.

Kétszer tört meg az élete, mondja.

Egyszer, mikor - Szép Ernő pontos kifejezésével élve - "zsidó beosztása" okán összeomlott családi, iskolai, társadalmi és végül létbéli biztonsága. Másodszor akkor, amikor bedűlt az, amibe újabb életének értelmét, hitét vetette; a kommunizmus, a létező, a hitt, a remélt, vagy az ilyen-olyan szocializmus, nevezze ki-ki, aminek akarja.

Azt gondolhatnánk, hogy harmonikus magánélet, boldog házasság kárpótolta a veszteségekért. Ne gondoljuk azt.

Szabad idejében keresztrejtvényt fejt, főállásban orvoshoz jár. Nem akarok fölvágni - mondja nevetve -, de öt halálos betegségem van.

Nyolcvanhét éves.

Egyedül él. Megbeszéljük, hogy még mesél nekem.

A kabátot még hagyja fölsegíteni, de a hazafuvarozás ajánlatát már elhárítja. Jobbról, balról megcsókol mindkettőnket, majd kemény, határozott léptekkel indul a körút felé.