Gondolnám gyöngéden, túl kemény. Két fújással több lett abszolválva, mert pontosan akkor abbahagyni a pumpálást, amikor már nem kell több lélegzet a bőr alá, nohát, az egy nagy tudomány. Néhány idősebb játékos tudja ezt. Illetve a szertáros, aki pedig sántít, özvegyember, és általában borszaga van. Nem nézi, nem nyomogatja, csak annyit fúj, amennyit kell.

A piactér magányában labdázó fiú úgy tizennyolc esztendős lehet, hirtelen megnyúlt, szőke srác, rendes, bár kissé sokat mosott kék-fehér mezbe öltözve dekázgat a parkoló sivár, meg-megszabdalt betonján, hol vásári napokon hamisított kínai farmerekre műanyag bőrgarnitúra heverőkre és rettenetes fakanalakra alkudozik a nép. De most fehéren ásítozik a parkoló sivataga. Jól tudjuk, a vasárnap kora délutánja egy átlagos magyar kisvárosban, de még Győrött vagy Szegeden is fölér egy barátságos légiriadóval, üres leszel, te, akácos utca, üres, mint egy lebontásra ítélt stadion. Elmegy, rejtőzik mindenki, csak az eszelősök és az elhivatottak maradnak kint, a várost belengő, bódító uborkasaláta szagban.

Akárcsak ez a fiú, aki dekázik, labdázgat, fölrúgja, leveszi, gyakorol a plázson.

Nem is egészen ügyetlen, habár a teste még nem érzi pontosan az emelgetés közben kialakítandó tartás helyes természetét, a hát ívét, a homlok dőlésszögét, a karok és a törzs kívánatos relációját, illetve azt, hogy hosszan és kitartóan úgy vagyok képes a légben tartani a labdát, hogy az enyhén fölfelé hajló lábfejtől a visszafelé pörgetendő gömbölyded test soha sem száll messzebb húsz, harminc centinél. Legfeljebb olykor, ha pihenésképpen a templomkakas magasságáig rúgjuk, s amíg tűnődik odafent, majd visszahull, addig megigazítjuk a kilógó mezt, a félrelógó, csámpás hímtagot és a nagy Bereczki II. híres mondására gondolunk, "ne feledjétek, ha úgy rúgtátok le a másikat, hogy nektek fáj jobban, akkor is lerúgtátok".

A helyi csapat jelenleg a megye kettőben játszik, listavezető, igaz, éppen botlottak a festői, és otthon mindig hihetetlenül veszélyes Szászbereken.

Megállok, s mint egy valószerűtlen természeti tüneményt, bámulom a srácot. Pedig egy magyar is lebeg éppen az űrben, nézhetném őt is, az ég nagyobb egy labdázgató, erősen pörsenéses kamasznál. Hanem a fiú mozdulatai beszédesek, egy valóságos nyelvet idéznek, egy általános, a világ minden táján érthető nyelv mutatja meg magát, bár, kétségtelenül akadnak helyi, azaz magyar specialitásai.

Arra gondolok hirtelen, egy beállós soha megy le a vasárnapi rántott csirke és az öt kisfröccs után dekázni a betonra, a fűre, akárhová, és nem megy le egy jobbösszekötő sem, ilyesmire csak egy csatár képes, vagy... vagy egy cserejátékos.

Te atyaúristen, döbbenek rá, hiszen ez a labdázó fiú kispados.

S már fordítom is, mi mindent mondanak nekem a mozdulatai.

"Csere vagyok a megye kettőben, fiatal és hajlékony vagyok, mint egy hároméves nyírfa, azért is előttem az élet. Apám, aki párttag volt, de most már csak a pálya jobb oldalát hajlandó nézni, elhevert az ebéd után, és anyám szerint a rendszerváltás óta még a horkolását is megváltoztatta. Anyám a munkahelyét elveszette, politikailag inaktív, vagyis mindig annak ad igazat, aki beszél, de inkább senkinek se, és még mindig azzal aláz, hogy a lábszárvédőm mellé szalvétába csomagolt vajas kenyeret csempész, ha idegenbe utazunk.

Fiatal vagyok, s ugyan még csak csere a megye kettőben, de meg fogom tanulni, hogy nem a labda a tökéletes, hanem a szabadrúgás. Megtanulom, hogy nem csak a test tud hazudni, de a labda is. Azt is megtanulom, hogy győztes meccs után egészen másként kapálódzik az unikumos pohárba tévedt lódarázs, mint elvesztett után. Megtanulom, hogy a pálya éppúgy lehet sivatag, mint dzsungel, vagy univerzummá táguló gyóntatófülke. Megtanulom, hogy két út áll előttem, Bácsi Zolié vagy Perger Ferikéé, aki bár már ötévesen igazolt játékos volt, de a hétéves születésnapján - hullott a konfetti, mint a nemzeti színű fűrészpor - a szögre akasztotta a kivikszolt cipőt, és elment Paksra szirénajavítónak, vagy elment gyerekpornó szinkronszínésznek, mindegy is, minek, csak el, el, messze minden pályától, hálótól, labdától, gólvonaltól. Megtanulom, hogy mégis lesz egy harmadik út, és ez kifelé vezet kert-Magyarországból, s túlfut még az Óperencián is, hol már egy icipici gól címlapsztorivá avathat bennünket itthon. Megtanulom, hogy a hajzselé, a tetoválás, a feliratos alsótrikó éppolyan fontos kelléke ennek a gyönyörű játéknak, mint az elcsalt erőnléti edzés. Megtanulom, hogy a lelátón, tribünön, vagy a fakorlát mögött raszszista véreim adnak majd tanácsokat és tesznek kritikai megjegyzéseket, és nekem, ha ezrek akarják édesanyámat, nekem szeretnem és tisztelnem kell őket, belőlük élek. Megtanulom, hogy a félvak falusi fotoriporter, aki első gólomat dokumentálja majd Kengyelen vagy Fegyverneken, éppolyan fontos, mint az utóbbi húsz esztendő legsikeresebb magyar edzője, Mezey György, ő maga mondta ezt, akinek sikerei nélkül, képzeljük csak el, hol is tartanánk most. Megtanulom, hogy a gólöröm is eliramlik, mint az élet, de a szalagszakadás utáni tágas rezignáció az utolsó infúziós palackig elkísér majd bennünket."

A fiú a hóna alá fogja a labdát, rám néz. Piheg kicsit, megtörli izzadt homlokát, és folytatja tovább.

A zöldbe borult Kossuth tér sarkán valaha nyilvános toalett eregette klór fehér felhőit, a hely mára népszerű internetes lehetőséggé avanzsált, innen kapcsolatba lehet lépni az egész boldogságos világgal, Kijevvel, Varsóval vagy Cardiffal. Vagy az űrben keringő magyarral.

Egy óra múlva jövök vissza, és a fiú még mindig játszik. Szökteti magát, utoléri magát, felrúgja magát, szabadrúgás. S kezdené újra, de most már csak megszólítom.

Csillagom, hát mi a szent szögletzászlót akarsz te még, amikor megint kikaptunk, már megint leszavaztak bennünket, mert ahogy Gogol köpönyege még mindig használható, úgy Puskásé már nem, hogyan is lehetett ezt gondolni, hogyan lehet itt már bármiben is bízni?!

Mit akarsz, te csere, mondd?!

A gyerek néz, mint egy dühös kis hentes. Dafkéból dekázik vagy tizet, no lám, máris jobban csinálja.

Lehet bízni, szól.

Tudja, mit, uram, mondja még halkan, eltökélten, én 2012-ben biztos kezdő, és gólkirály leszek a megye egyben.

A szerző az Élet és Irodalom főmunkatársa