Ébresztő! Oroszország nem ellenség!
„A Szovjetunió összeomlását és az oroszok kivonulását a tagköztársaságokból az amerikaiak úgy értelmezték, mint a Németország és Japán feletti győzelemhez fogható kapitulációt. Az oroszok viszont egyezséget láttak benne, amelynek értelmében ők óriási területekről és befolyásról mondanak le, cserében pedig a nyugat partnerségére és nagyszabású anyagi támogatására számíthatnak, amiből viszont nem lett semmi” – idéz egy orosz véleményt az American Conservative Magazine-ban Anatol Lieven külpolitikai szakíró.
A nyugati haladó értelmiség egyöntetűen a szabadságjogok korlátozóját látja Putyin orosz elnökben, és autoritárius rezsim létrehozásával vádolja. Lieven azonban arra emlékeztet, hogy a piacgazdaság és a demokrácia bevezetésével hatalmas szenvedés szakadt azt orosz emberekre, és a haszonélvező kleptokraták vagyonának tekintélyes része nyugati bankszámlákra vándorolt. A nyugat és értékei ezért az orosz lakosság körében módfelett népszerűtlenek, s az elemzők az ezredforduló előtt egy kifejezetten fasisztoid, irracionális rezsim kialakulását tartották a legvalószínűbbnek.
Ehhez képest „örülnünk kellene, hogy a Putyin-rezsim külpolitikájában, amint látjuk, pragmatikus, otthon pedig aránylag törvénytisztelő”.
Ehelyett Amerika egyik elítélő nyilatkozatot teszi a másik után, és Oroszország körbekerítésén mesterkedik. Előbb azzal, hogy Ukrajnát integrálni akarta a NATO-ba, aztán pedig a rakétaelhárító rendszer kelet-európai kiterjesztése révén.
Az orosz válasznyilatkozatok nem késnek. A kölcsönös bizalmatlanság jó esetben elvonja az erőt Amerika összehasonlíthatatlanul égetőbb problémáitól (Közel-Kelet, Afganisztán, Irak, Irán, Latin-Amerika, Kína). Rosszabb esetben a feszültség arra vezethet, hogy Oroszország felfegyverzi Iránt, globális Nyugat-ellenes energiakartellhez csatlakozik, a volt szovjet területeken pedig megalázó vereséget mér Amerikára. Grúzia és Ukrajna hiába lépne be a NATO-ba, konfliktus esetén Amerika úgysem tudna nekik hathatós katonai segítséget nyújtani.
Oroszország persze nem vetekedhet Amerika globális hatalmával, de ha a volt szovjet területekről van szó, Oroszország igenis nagyhatalom.
A hidegháború idején Oroszország egy olyan ideológia megtestesítője volt, amely megsemmisítéssel fenyegette a piacgazdaságot és a demokráciát, az Egyesült Államokat pedig azzal, hogy elszigeteli a világtól, majd megfojtja. Ez éppen elég ok volt az ellenségeskedésre. Ma ellenben „Oroszország olyan, mint Amerika számos múltbéli és jelenlegi szövetségese: gazdasága korrupt és állami befolyás alatt áll, politikai rendszere félig demokratikus, félig autoritárius. De globális, ideológiai vagy birodalmi ambíciói nincsenek, és a volt Szovjetunió területén sem birodalmi szerepre, csupán döntő befolyásra törekszik”.
Továbbá bel- és külpolitikája a lakosság elsöprő többségének támogatását élvezi, a nyugatbarát orosz liberálisok ellenben csupán egy elenyésző kisebbség támogatására számíthatnak. A demokrácia nevében elhangzó intelmek mindössze az Amerika-ellenes érzelmeket erősítik.
2001 szeptemberének terrormerényletei, majd az iraki háborús katasztrófa nyomán két ízben is elegendő ok volt rá, hogy Amerika változtasson ezen a politikán. Ha másért nem, hát azért, mert közös érdek, hogy az iszlám terrorizmus ne vethesse meg a lábát a volt szovjet Közép-Ázsiában. Ehelyett még fokozódott is az oroszellenesség Washingtonban. Például, ekkor kezdték ajánlgatni a NATO-tagságot Ukrajnának.
Mindezt a politikai kutatóintézetek munkatársai nagyon jól tudják, még sincs vita az orosz-amerikai viszonyról, mert az intézetek attól tartanak, hogy ha kritikus véleményt fejtenének ki, nem kapnának kormányzati magbízásokat. Így aztán akadálytalanul érvényesül a hidegháborús emigráns lengyel, balti és ukrán lobbik befolyása.
Márpedig Amerikának éppen hogy meg kell szabadulnia a hidegháború érzelmi maradványaitól, és ugyanolyan gyakorlatias politikát kell folytatnia Oroszországgal szemben, mint amilyent Kínával szemben folytat.
