Ugyanekkora esélyt adhatunk a jövőben annak is, hogy a Naurut elöntő cunami hírére ugyanez a huszonhét ember elfoglalja Rákóczi lovas szobrát, s legott kiáltványt fogalmaz meg, miszerint a tragédia Gyurcsány miniszterelnök nemzetközi súlytalanságát bizonyítja, mert képtelen volt megmenteni a csendes-óceáni sziget kunyhóiban lakó gyanútlan bennszülötteket.

Addig is, amíg e két eset bekövetkezik, itten van nekünk a 2012-es Eb-bukta apropóján elhangzott reakcióhalmaz.

Az első gondolat, persze, akár az is lehetne, hogy lassan kiürül az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, s a menthetetlenek közül néhányan szökést hajtottak végre, majd az éjszaka - a lakájmédia beszámolói szerint - Ferihegyen tűntek fel fehér lepedőkkel, de ezt rögtön el is hessegetjük magunktól. Kivált, mert névvel, címmel nyilatkozó személyek is azonnal ráleltek a vereség magyarázatára, és ezen személyekről - tudomásunk szerint - még senki nem állapította meg, hogy állapotuk szakszerű elmeorvosi ellátást igényelne. Nem: ők itt vannak közöttünk. Sőt, mindegyikük szellemileg frissen, retorikailag helyesen formálta a szavakat, kétséget kizáróan azt a benyomást keltve a szemlélőben, hogy esetükben minden rendben. Ők csak a dolgukat tették, gondolataikat mintegy munkaköri kötelességből osztották meg a nagyérdeművel. Pedig - amint az kommunikációs tankönyvek iránymutatásaiból is tudható - nem könnyű ilyenkor (buktakor) akármit is mondani.

Mi történt? Cardiffban elhasalt a magyar-horvát pályamunka, az emberek egy része pezsgőzés helyett csaknem szájpadláson lőtte magát, mindenesetre a döntés magyarnak - lásd: nép, nemzet, szív, haza, egyebek - elvileg csak rossz lehetett, jó nem, s ilyenkor valamit reagálni kell: de mit mondjunk? Amennyiben őszinték akarunk lenni, és némi empátia is szorult belénk, van bennünk csöppnyi érzés és nagyvonalúság, akkor mindenekelőtt azt mondjuk, hogy hát nagyon, nagyon, de nagyon sajnáljuk, még akkor is, ha... És akkor innentől (finoman) lehet érzékeltetni, hogy nincsenek stadionjaink, futballvezetőink és kapcsolataink, pláne nincs labdarúgásunk, továbbá, hogy a felelősök, lám, nem tudtak ráígérni az ukránok "ajánlatára"; bármit, csak - így a kommunikációs tankönyvek - arra kell figyelnünk: lehetőleg maradjunk racionális kereteken belül.

Mármost kétségkívül racionális alapokon nyugszik, hogy a miniszterelnök "jövőnk egy újabb nagy lehetőségét vette el tőlünk", "Elkúrtad, Feri!", "az MSZP-SZDSZ-kormányok már több hasonló pályázatot is kisiklattak", továbbá, hogy "a magyar rendőrség az ősszel bebizonyította, nem ura a helyzetnek: a tévészékház ostromakor nem tudott megfékezni tizenöt-húsz őrjöngő embert", legfeljebb az iméntieket hallva-olvasva - hülye képzettársítás folytán - beugrik az a jelenet a Twin Peaks című tévésorozatból, amikor a két, vidékre érkező FBI-tisztviselő közül az egyik odafordul a másikhoz, miután a helyi seriff ismertette a tényállást: "Te, ez gondolkodni próbált már?"

Próbált, persze.

De ennyire futotta.