Vége
Pedig szép álom volt. A magyar sportnak jó lett volna, ha nyerünk, mert a négy megépítendő ultramodern stadionnal felvezethettük volna az olimpia megrendezését. Jó lett volna a rendező városoknak, amelyek az Eb-hez kapcsolódva olyan infrastrukturális fejlesztést hajthattak volna végre, amelyre egyébként reményük sincs. Végül hosszabb távon használt volna az egész országnak: autópálya-építés, repülőterek, szállodák, idegenforgalom és az országimázs javulása. A magyar pályázat - szakértők szerint - magasan a legszínvonalasabb volt, Gyárfás Tamás a magyar szervezőbizottság élén a PR magasiskoláját mutatta be: majdnem el tudta adni a semmit.
Jól tetszenek érteni: a magyar pályázatot csodás buborék vette körül, de mögötte csak egy súlyos államháztartási hiánynyal küzdő kormány és nem kevésbé súlyos forráshiánnyal hadakozó városok voltak. Nincs egyetlen pályánk, amely megfelelne az UEFA követelményeinek. A Budapestet körülvevő körgyűrű nemcsak a nevében nullás: lassított felvételként épül, éppúgy, mint a 4-es metró. Balkáni állapotokat idéző kátyús utcák, hiányos szállodakapacitás Budapesten, illetve a rendező városokban. A Dunán kevés a híd, csekély a repülőterek befogadóképessége, az autópályák hiányosak, és minőségük sem megfelelő. Az országban óriási társadalmi-politikai feszültségek tapasztalhatók. A legsebezhetőbb pont persze a finanszírozás: az Eb-rendezés hosszú távon hoz hasznot, a költségeket viszont az előkészítés szakaszában kell viselni.
De, mondjuk, mindez 2012-ig megoldható lett volna. Az uniós fejlesztési pénzek bevonásával elvileg létrejöhetett volna az infrastruktúra. Az EU a konvergenciaprogram ellenére elnézte volna nekünk a stadionépítéseket. A költségeket a központi költségvetés talán képes lett volna elviselni. (Ugye mindenki tudja, hogy a betervezett költségnek legalább a dupláját kellett volna elkölteni, és hogy az önkormányzatok aligha tudták volna teljes egészében fedezni a rájuk eső részt.) Tételezzük fel, hogy képesek lettünk volna a csodára, és nem kellett volna szégyenszemre egy-két év múlva visszamondani a rendezést, súlyosan károsítva Magyarország nemzetközi tekintélyét.
Pályázatunk igazi gyengéje maga a magyar labdarúgás, amely mintegy harminc éve egyre rosszabb állapotba kerül, amelynek sportszakmai, gazdasági, vezetési, szervezési és erkölcsi válsága egyre mélyül, eredményei egyre rosszabbak.
Úgy pályáztunk, hogy nemcsak stadionunk, hanem válogatottunk sincs (l. Málta). A magyar álprofi bajnokság színvonala nevetséges, "élcsapataink" már júliusban kipotyognak az európai kupákból (l. a vaduzi hősöket). A magyar labdarúgók többsége képzetlen, mentálisan gyenge. Ennek pedig az elsődleges oka a katasztrofálisan gyenge edzői munka, elsősorban az utánpótláscsapatoknál. A magyar edzők jelentős része szakmailag is, erkölcsileg is képtelen a gyerekek nevelésére, a korszerű labdarúgás alapjainak megtanítására. Külföldre menő vélt, illetve valódi tehetségeink rendszeresen megsérülnek, tartaléksorba, alacsonyabb osztályba szorulnak.
A magyar labdarúgásban - csekély kivétellel - elfogyott a valódi néző, alig van valódi szponzor és befektető. Az első és a másodosztályban papíron labdarúgó-vállalkozások indulnak, de ezek többségében nem valódi vállalkozások, a szponzorok jelentős része nem valódi szponzor, a befektetők többsége álbefektető, akik előbb akarnak kivenni, mint betenni. A szocializmus álamatörizmusra épült Potemkin-falvába költözött a gátlástalan vadkapitalizmus. A profi bajnokság álprofi bajnokság, a valódi profi követelmények teljesítésére csak négy-hat csapat képes. A korrupció, a pénzmosás, a színlelt szerződések tömege, az amatőrszabály rendszeres megszegése, az indulási jog átjátszása, a bunda, illetve a fogadási csalás állandó gyanúja határozza meg labdarúgásunk mindennapjait. Az omladozó lelátókon vandálok tobzódnak, a meccs nem kulturált családi szórakozás, mint Nyugaton. És ebből a borzalomból még mindig igen jól megél néhány ezer ember, kiröhögve a társadalmi felháborodást.
Ezzel a labdarúgással akartunk mi Eb-t rendezni, amelyen a rendező jogán elindulhatott volna a magyar válogatott. Az államnak ki kellett volna fizetnie a labdarúgással összefüggő adósságokat (l. fejlesztési kötvény), a sportágba bele kellett volna nyomnia egy csomó közpénzt. Az Eb-pályázatot az MLSZ nem használta fel a gyökeres megújulásra, ellenkezőleg, minden szennyet el lehetett dugni azzal az érveléssel, hogy bármely "botrány" veszélyeztetheti az Eb-pályázat sikerét. Az olaszokat vagy a lengyeleket bezzeg nem gátolta a rendcsinálásban ez a megfontolás.
Ennek most azonban vége. Már nem lehet többé az Eb-pályázattal takarózni. A magyar labdarúgást igenis meg kell tisztítani, hogy mire a végre létrejött labdarúgó-akadémiákon felnő az új nemzedék, ne ebbe a tisztátalan közegbe kerüljön. Nagy igazság ugyanis, hogy aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.
A magyar sport érdeke, hogy a labdarúgás, amely a legtöbb igazolt sportolóval rendelkezik, ne fertőző góc legyen, ne devalválja egész sportéletünket, hanem ismét húzóágazattá váljon. A magyar sport állami és társadalmi vezetésének ezért segítséget kell nyújtania a labdarúgás megújításához. De jelentős érdeke a magyar gazdaságnak is, hogy legyen igazi labdarúgóüzlet, hogy legyen értelme a labdarúgásba befektetni, a labdarúgásban reklámozni, szponzorálni. Ehhez azonban a magyar labdarúgás vezetését, szervezeti felépítését és működési módját gyökeresen meg kell változtatni. Akik eddig a magyar labdarúgást vezették, igenis erkölcsi felelősséggel tartoznak a társadalomnak a harminc éven át tartó zuhanásért. Éppen ezért az MLSZ élére külső, nagy tekintélyű embereknek kell kerülniük, elsősorban a magyar gazdasági vezetők köréből, akik elvégzik a válságmenedzselést, helyreállítják a pénzügyi egyensúlyt, megszüntetik az erkölcsi eróziót. Aki az elmúlt évtizedekben vezető volt a magyar labdarúgásban, erre a feladatra alkalmatlan, mert nem élvez közbizalmat. Olyasféle emberekre van szüksége a magyar labdarúgásnak, mint Csányi Sándor vagy Erdei Tamás, olyanra, aki komplett csapattal jön, és nekilát a radikális rendteremtésnek.
Átszervezendő a teljes bajnoki rendszer, a jelenlegi álprofi bajnokság megszüntetésével, illetve az álamatörizmus felszámolásával. Az MLSZ-ben a legszigorúbb takarékosságot kell bevezetni. A sporttörvénynek megfelelő szabályzatokat kell készíteni, maradéktalanul betartva a jogszabályokat. A törvényes lehetőségeket kihasználva jövedelmi plafonokat kell megállapítani. A labdarúgás élvonalában csak gazdaságilag megalapozott, köz- és magántartozásokkal nem terhelt klubok szerepelhessenek, a tartósan fizetésképtelen labdarúgó-vállalkozásokat és sportegyesületeket könyörtelenül fel kell számolni.
Ha az MLSZ és a klubok gazdálkodása tiszta és átlátható lesz, ha megszűnik a joggal való visszaélés, a színlelt szerződések uralma, megteremtődnének a magyar labdarúgás anyagi alapjai is. Visszajön a Mol és az OTP, újra nevét adja a bajnoksághoz a Borsodi. Könnyebben ad majd pénzt utánpótlás-nevelésre az önkormányzat és az állam. De nem azokba a tisztátalan kezekbe, amelyek ma nyúlnak felé.
Az lenne a jó, ha ezt az átalakulást a magyar labdarúgás önkormányzata maga bonyolítaná le. A társadalmi-gazdasági nyomás hatására megváltozna az MLSZ területi szerveinek vezetése, mások lennének a küldöttek, és a küldöttgyűlés választaná meg az új vezetést. Vannak a magyar labdarúgásban pozitív erők is, labdarúgó-akadémiák alapítói, pályaépítők, dolgozni kívánó edzők, tisztességes menedzserek is. De ha ez nem megy, a sporttörvény módot ad rá, hogy az ügyészség keresetére a bíróság felfüggessze az MLSZ vezetését, és átmeneti időre felügyelőbiztost jelöljön az MLSZ élére. Ez esetben az ő irányításával menne végbe a régóta várt változás.
Most kellene tennünk azért, hogy 2010 után legyen jó bajnokságunk és válogatott csapatunk. Hogy ne kelljen külföldre járnunk, ha valódi focit akarunk látni. Legyen vége a rémálomnak! Cselekedjünk!
A szerző jogász, egyetemi tanár
